Egy
pszichopata csapdájába estem bele
A történet, amelyet itt leírok szóról szóra igaz.
Szívből remélem, hogy talán sikerül más áldozatokon
segítenem vele: akár a megelőzésben, akár a menekülésben.
Mielőtt belekezdenék, a félreértések elkerülése
végett szeretném kihangsúlyozni, hogy az alábbi történet nem a férfiak ellen
szól, csupán egy általam megismert – jelen esetben férfi – pszichopata tetteit és annak rám gyakorolt hatásait írtam meg, valamint a szabadulásom módját.
Azonban fontos, hogy biztosak legyünk benne, hogy pszichopatával van dolgunk. Nem
szabad senkit sem elhamarkodottan elítélni sértő odaszólások vagy nagyobb veszekedések miatt, és mint tudjuk, pszichopaták lehetnek nők és
férfiak is.
Számos pszichopata teszt megtalálható az interneten,
amely segíthet nekünk eldönteni, hogy valóban pszichopatával van-e dolgunk.
Nem szeretném az olvasók türelmének határait
feszegetni, ezért a pszichopatával való megismerkedésemről nem írok bőven, elég
annyit tudni, hogy pár éve egy iskolába jártunk külföldön. Egy nem
magyar állampolgárságú, óvodapedagógusi végzettséggel rendelkező, egykor Afganisztánban katonaként szolgáló, jelenleg pedig főszakácsként dolgozó, 30 éves férfiról beszélünk, aki édesapját és édesanyját évekkel ezelőtt
elveszítette. Nevezzük őt Jonathannek.
Idilli
kép
Ha valaki túl tökéletes, ott valami nem stimmel. Senki sem tökéletes. Mi, emberi lények bizony hibákat követünk el: néha makacsak, ingerültek, önzőek lehetünk. Ő sosem volt ilyen. Ő sosem volt semmilyen, csakis kedves, megértő, odaadó, önfeláldozó, segítőkész, gondoskodó, és még sorolhatnám a pozitív tulajdonságait. Nagy szerencsémre túl hamar rám akarta tenni a bilincset, így hamar lekerült róla a maszk.
Körülbelül egy hónapig tette nekem a szépet. Nagyon sajnálta a hajléktalanokat, akiknek mindig csomagolt az itthon főzött ételből. Bár dohányzott, mielőtt először rágyújtott volna az utcán a jelenlétemben, megkérdezte tőlem, hogy nem zavar-e a füst, mert akkor soha többé nem gyújt rá. Ha kiégett egy izzó, rohant át a boltba újat venni. Naponta vett nekem újabb és újabb ajándékokat, a lakást teletűzdelte szerelmes cetlikkel, a nem együtt töltött napokon pedig éjjel-nappal írogatta nekem az üzeneteket, ő ugyanis éjszaka nem aludt. Ő nappal aludt. Este 10-től reggel 10-ig körülbelül 5 percenként jelzett a telefonom. Éreztem, hogy kezdek kimerülni. Az alatt az első egy hónap alatt is – amikor először itt lakott nálam – úgy éreztem, összeesek a kimerültségtől. Kimerített az állandó figyelme. Nem volt természetes számomra, hogy valaki – legyen az a legnagyobb szerelmes – ennyire ne hagyjon levegőhöz jutni. Minden mozdulatomról tudni akart. Ekkor még persze ezen kívül a lankadni nem akaró extrém figyelmén kívül más szembetűnő negatív tulajdonság nem tűnt fel. Órákat áldozott arra, hogy hosszú beszélgetésekkel egymást jobban megismerjük, úgy éreztem, érdeklem őt, mert állandóan kérdezett rólam, mindenben a kedvemben akart járni. Virágcsokrokkal lepett meg, és süteményt sütött nekem, amit gyertyafény mellett tálalt fel. Ha kint sétáltunk, és észrevette, hogy fázok, megfogta a kezem, és ezt mondta: „Máris hívok taxit, megyünk haza, nem akarom, hogy fázz.” Hetente többször éttermekbe vitt. Ami nem kicsit túlzásnak, korainak tűnt az én szememben, az az volt, hogy arany ékszert vásárolt nekem. Viszont esténként mindig rám szólt, hogy azt most már le kell vennem, nehogy tönkretegyem. Ez egy kicsit rosszul esett, de azt gondoltam, biztosan csak jót akart. Tudta, hogy az általa oly kedvelt ruhamárkát én egyáltalán nem szeretem, mert nem az én stílusom – még külön meg is jegyeztem neki, hogy nem szeretem a flitteres ruhákat –, ennek ellenére vett nekem onnan egy nagyon drága ruhát, flittereset. Viszont ő szabta meg, hogy milyen alkalomra vehetem fel, de ezt is úgy adta elő, hogy: „Szeretném, ha ezt a ruhát megtartanád valami különlegesebb alkalomra.” vagy „Ma este ebben kellene jönnöd.” Egyszóval valami sántított, de én egyelőre sajnos csak annyit láttam, hogy „mennyire odáig volt értem”.
Ha valaki túl tökéletes, ott valami nem stimmel. Senki sem tökéletes. Mi, emberi lények bizony hibákat követünk el: néha makacsak, ingerültek, önzőek lehetünk. Ő sosem volt ilyen. Ő sosem volt semmilyen, csakis kedves, megértő, odaadó, önfeláldozó, segítőkész, gondoskodó, és még sorolhatnám a pozitív tulajdonságait. Nagy szerencsémre túl hamar rám akarta tenni a bilincset, így hamar lekerült róla a maszk.
Körülbelül egy hónapig tette nekem a szépet. Nagyon sajnálta a hajléktalanokat, akiknek mindig csomagolt az itthon főzött ételből. Bár dohányzott, mielőtt először rágyújtott volna az utcán a jelenlétemben, megkérdezte tőlem, hogy nem zavar-e a füst, mert akkor soha többé nem gyújt rá. Ha kiégett egy izzó, rohant át a boltba újat venni. Naponta vett nekem újabb és újabb ajándékokat, a lakást teletűzdelte szerelmes cetlikkel, a nem együtt töltött napokon pedig éjjel-nappal írogatta nekem az üzeneteket, ő ugyanis éjszaka nem aludt. Ő nappal aludt. Este 10-től reggel 10-ig körülbelül 5 percenként jelzett a telefonom. Éreztem, hogy kezdek kimerülni. Az alatt az első egy hónap alatt is – amikor először itt lakott nálam – úgy éreztem, összeesek a kimerültségtől. Kimerített az állandó figyelme. Nem volt természetes számomra, hogy valaki – legyen az a legnagyobb szerelmes – ennyire ne hagyjon levegőhöz jutni. Minden mozdulatomról tudni akart. Ekkor még persze ezen kívül a lankadni nem akaró extrém figyelmén kívül más szembetűnő negatív tulajdonság nem tűnt fel. Órákat áldozott arra, hogy hosszú beszélgetésekkel egymást jobban megismerjük, úgy éreztem, érdeklem őt, mert állandóan kérdezett rólam, mindenben a kedvemben akart járni. Virágcsokrokkal lepett meg, és süteményt sütött nekem, amit gyertyafény mellett tálalt fel. Ha kint sétáltunk, és észrevette, hogy fázok, megfogta a kezem, és ezt mondta: „Máris hívok taxit, megyünk haza, nem akarom, hogy fázz.” Hetente többször éttermekbe vitt. Ami nem kicsit túlzásnak, korainak tűnt az én szememben, az az volt, hogy arany ékszert vásárolt nekem. Viszont esténként mindig rám szólt, hogy azt most már le kell vennem, nehogy tönkretegyem. Ez egy kicsit rosszul esett, de azt gondoltam, biztosan csak jót akart. Tudta, hogy az általa oly kedvelt ruhamárkát én egyáltalán nem szeretem, mert nem az én stílusom – még külön meg is jegyeztem neki, hogy nem szeretem a flitteres ruhákat –, ennek ellenére vett nekem onnan egy nagyon drága ruhát, flittereset. Viszont ő szabta meg, hogy milyen alkalomra vehetem fel, de ezt is úgy adta elő, hogy: „Szeretném, ha ezt a ruhát megtartanád valami különlegesebb alkalomra.” vagy „Ma este ebben kellene jönnöd.” Egyszóval valami sántított, de én egyelőre sajnos csak annyit láttam, hogy „mennyire odáig volt értem”.
Amikor visszament a saját országába, legbelül úgy
éreztem, nem akarok többé találkozni vele, mert nem lehettem önmagam mellette.
Megkértem, hogy tartsunk szünetet, mire küldött nekem egy képet a puskájáról
azzal fenyegetőzve, hogy ott helyben lelövi magát: „Nem akarok élni tovább, ha eldobsz magadtól.” Sajnos nem voltam
elég erős. Visszaengedtem.
Ekkor kezdtek egyre jobban előtűnni a furcsaságai.
Nem hagyott dolgozni, mindig megzavart kuncogva, hogy ő már csak ilyen, annyira szeret, hogy nem tud békén hagyni. A szemetet maga körül hagyta a földön, az ágyban, mindenhol, és azt mondta, hogy annyira megbolondította a boldogság, hogy magán kívül van, és elfeledkezik mindenről. Az egyébként idilli kép megfestése mellett próbált minél többet megtudni az anyagi hátteremről. Megkérdezte, hogy átlagosan mennyit keresnek a magyarok, „de ezt persze csak kíváncsiságból kérdezte, mert nem számít a pénz, ha én itt vagyok neki”. Feltételezte, hogy szerető családban nőttem fel, és nekem nem olyan rossz a sorsom, meg hát ugye a szülők is biztosan tudnak nekem segíteni, ha megszorulnék. Még az első hónap első hetében megkért, hogy mutassam meg neki az ékszereimet, mert szereti a kiegészítőket, és szeretné jobban megismerni a stílusomat. Megkérdezte, mennyit keresnek a szüleim, és hogy van-e autójuk. Azt is megkérdezte, hogy van-e tartalékom. Mindezeket rafinált módon próbálta meg kideríteni, tettetve, hogy csak értem aggódik, és szeretné, ha biztonságban tudhatna. Akkor még nem gyanakodtam, egyszerűen alapelvből nem tartottam helyesnek, hogy ilyen korán beavassam az anyagi helyzetembe.
Ekkor kezdtek egyre jobban előtűnni a furcsaságai.
Nem hagyott dolgozni, mindig megzavart kuncogva, hogy ő már csak ilyen, annyira szeret, hogy nem tud békén hagyni. A szemetet maga körül hagyta a földön, az ágyban, mindenhol, és azt mondta, hogy annyira megbolondította a boldogság, hogy magán kívül van, és elfeledkezik mindenről. Az egyébként idilli kép megfestése mellett próbált minél többet megtudni az anyagi hátteremről. Megkérdezte, hogy átlagosan mennyit keresnek a magyarok, „de ezt persze csak kíváncsiságból kérdezte, mert nem számít a pénz, ha én itt vagyok neki”. Feltételezte, hogy szerető családban nőttem fel, és nekem nem olyan rossz a sorsom, meg hát ugye a szülők is biztosan tudnak nekem segíteni, ha megszorulnék. Még az első hónap első hetében megkért, hogy mutassam meg neki az ékszereimet, mert szereti a kiegészítőket, és szeretné jobban megismerni a stílusomat. Megkérdezte, mennyit keresnek a szüleim, és hogy van-e autójuk. Azt is megkérdezte, hogy van-e tartalékom. Mindezeket rafinált módon próbálta meg kideríteni, tettetve, hogy csak értem aggódik, és szeretné, ha biztonságban tudhatna. Akkor még nem gyanakodtam, egyszerűen alapelvből nem tartottam helyesnek, hogy ilyen korán beavassam az anyagi helyzetembe.
Melyek
voltak a jelek?
Emberi erények hiánya
Hiányzott belőle az alapvető emberi udvariasság mások felé.
Úgy, ahogy mondom, nekiment a metróról kifelé lépő embereknek, és visszatolta őket, hogy ő fel tudjon szállni. Rajtam kívül senkit nem engedett előre. Rólam is egyre gyakrabban megfeledkezett. Olyan is előfordult, hogy amikor sétáltunk az utcán, hirtelen felgyorsított léptekkel otthagyott engem, majd egy fél óra/órahossza múlva jelentkezett. Hárman ültünk az asztalnál, nekem töltött vizet, édesanyámnak már nem. Tudott angolul, a köszönéseket magyarul is megtanulta, mégis senkinek nem köszönt, se előre, se vissza. Se a taxisofőrnek, se a vele egy liftben utazó szomszédoknak, se a bolti eladóknak, senkinek. Szemérmetlenül megbámult mindenkit, és megbotránkozva figyelte őket, hogy milyen idióták. Folyton kinevette az embereket. Egy este, a szakadó hóesésből egy gyorsétterembe belépve, csúszkálva lépdeltünk – tálcával a kezünkben – a kasszáig, ahol végül elveszítettem az egyensúlyomat, és elestem a vizes kövön, a tálca kirepült a kezemből, a pohár és a tányér eltört, az étel fele pedig a lábamon, fele a kövön landolt. Borzasztóan szégyelltem magam, igyekeztem minél hamarabb felállni, ránéztem Jonathanra, aki már nem volt ott, elindult hátra, leült egy asztalhoz, és nekilátott az evésnek. Az étteremben dolgozók jöttek ki a pult mögül segíteni nekem.
Végtelen önimádat
Megkért, hogy végezzek el egy IQ-tesztet, hogy megtudja, mennyivel vagyok elmaradva mögötte, mert azt már látja, hogy az én IQ-m jóval kevesebb az övénél, az övé nagyon-nagyon magas.
Folyton-folyvást a drága ruházatáról (Ralph Lauren, Desigual) és órájáról (Hugo Boss) áradozott, de amikor a kezében tartott egy ilyen drága ruhadarabot az üzletben, mindig azt mondta, hogy Magyarországon sokkal drágább, mint az ő országában, ezért inkább otthon veszi majd meg.
Azt állította, hogy még a miniszterelnöknek is főzött egyszer, aki pont abba az étterembe tért be, ahol ő dolgozik. Megkérdeztem, mikor volt ez, és nem emlékezett pontosan, valamikor tavasszal… Én biztosan nem felejtenék el egy ilyen különleges alkalmat…
Teljes komolysággal állította, hogy „Én vagyok a kiráááály!”, és karjait feltartva az égbe dicsőítette magát, én pedig csak ennyit böktem oda: „Na persze.” Mire ő nyomatékosan rátette két kezét a vállamra, és azt mondta: „Én komolyan mondom. Az emberek idióták. Én felettük állok, én vagyok a király, Jézus.” Megijedtem, ahogyan rám nézett, kezeit a vállamon tartva, ezért egyetértően biccentettem a fejemmel, mire elengedett.
Állandóan a már eladott drága autóiról áradozott, amelyeket anno az édesanyja örökségéből vett. Elmesélte, milyen vastag arany karkötőt kapott a nagymamájától, ami most éppen nincs nála. Otthon állítólag egy háromszemélyes jacuzzija van a pincében, amiért a haverok odáig vannak. Hirtelen meg sem tudom számolni, hány sportágat említett, amelyben országelső volt, és a tehetsége miatt az emberek csak úgy kapkodtak érte. Több történetet is kitalált arról, hogy ő segítségért kiáltozó nőket mentett meg bedühödött férfiaktól, és hogy azok a nők hálából még egy puszit is nyomtak az arcára. Faggattam a katonai szolgálatáról, de állandóan azt a választ kaptam, hogy annyira megrázó emlék neki, hogy fáj róla beszélnie. Majd egy este, amikor már elege lett a faggatózásaimból, nagy kegyesen elmesélte, hogyan végzett egy, a táborukba belopakodó tizenéves ellenséggel, hogy látta a félelmet a fiú szemében, és hogy érezte, ahogyan ropogtak a fiú csontjai a kezei között, de meg kellett őt ölnie, hogy megvédje a társait. Másnap persze mindenki megtapsolta őt, hősnek kiáltották ki.
Még sorolhatnám, miket talált ki, de azt hiszem, ennyiből már kaptak egy képet róla azok az olvasók, akik esetleg nem tudják, milyen egy nárcisztikus ember. A nárcizmus persze csak egy része a pszichopata elmének. Minden pszichopata nárcisztikus, de nem minden nárcisztikus pszichopata.
Emberi erények hiánya
Hiányzott belőle az alapvető emberi udvariasság mások felé.
Úgy, ahogy mondom, nekiment a metróról kifelé lépő embereknek, és visszatolta őket, hogy ő fel tudjon szállni. Rajtam kívül senkit nem engedett előre. Rólam is egyre gyakrabban megfeledkezett. Olyan is előfordult, hogy amikor sétáltunk az utcán, hirtelen felgyorsított léptekkel otthagyott engem, majd egy fél óra/órahossza múlva jelentkezett. Hárman ültünk az asztalnál, nekem töltött vizet, édesanyámnak már nem. Tudott angolul, a köszönéseket magyarul is megtanulta, mégis senkinek nem köszönt, se előre, se vissza. Se a taxisofőrnek, se a vele egy liftben utazó szomszédoknak, se a bolti eladóknak, senkinek. Szemérmetlenül megbámult mindenkit, és megbotránkozva figyelte őket, hogy milyen idióták. Folyton kinevette az embereket. Egy este, a szakadó hóesésből egy gyorsétterembe belépve, csúszkálva lépdeltünk – tálcával a kezünkben – a kasszáig, ahol végül elveszítettem az egyensúlyomat, és elestem a vizes kövön, a tálca kirepült a kezemből, a pohár és a tányér eltört, az étel fele pedig a lábamon, fele a kövön landolt. Borzasztóan szégyelltem magam, igyekeztem minél hamarabb felállni, ránéztem Jonathanra, aki már nem volt ott, elindult hátra, leült egy asztalhoz, és nekilátott az evésnek. Az étteremben dolgozók jöttek ki a pult mögül segíteni nekem.
Végtelen önimádat
Megkért, hogy végezzek el egy IQ-tesztet, hogy megtudja, mennyivel vagyok elmaradva mögötte, mert azt már látja, hogy az én IQ-m jóval kevesebb az övénél, az övé nagyon-nagyon magas.
Folyton-folyvást a drága ruházatáról (Ralph Lauren, Desigual) és órájáról (Hugo Boss) áradozott, de amikor a kezében tartott egy ilyen drága ruhadarabot az üzletben, mindig azt mondta, hogy Magyarországon sokkal drágább, mint az ő országában, ezért inkább otthon veszi majd meg.
Azt állította, hogy még a miniszterelnöknek is főzött egyszer, aki pont abba az étterembe tért be, ahol ő dolgozik. Megkérdeztem, mikor volt ez, és nem emlékezett pontosan, valamikor tavasszal… Én biztosan nem felejtenék el egy ilyen különleges alkalmat…
Teljes komolysággal állította, hogy „Én vagyok a kiráááály!”, és karjait feltartva az égbe dicsőítette magát, én pedig csak ennyit böktem oda: „Na persze.” Mire ő nyomatékosan rátette két kezét a vállamra, és azt mondta: „Én komolyan mondom. Az emberek idióták. Én felettük állok, én vagyok a király, Jézus.” Megijedtem, ahogyan rám nézett, kezeit a vállamon tartva, ezért egyetértően biccentettem a fejemmel, mire elengedett.
Állandóan a már eladott drága autóiról áradozott, amelyeket anno az édesanyja örökségéből vett. Elmesélte, milyen vastag arany karkötőt kapott a nagymamájától, ami most éppen nincs nála. Otthon állítólag egy háromszemélyes jacuzzija van a pincében, amiért a haverok odáig vannak. Hirtelen meg sem tudom számolni, hány sportágat említett, amelyben országelső volt, és a tehetsége miatt az emberek csak úgy kapkodtak érte. Több történetet is kitalált arról, hogy ő segítségért kiáltozó nőket mentett meg bedühödött férfiaktól, és hogy azok a nők hálából még egy puszit is nyomtak az arcára. Faggattam a katonai szolgálatáról, de állandóan azt a választ kaptam, hogy annyira megrázó emlék neki, hogy fáj róla beszélnie. Majd egy este, amikor már elege lett a faggatózásaimból, nagy kegyesen elmesélte, hogyan végzett egy, a táborukba belopakodó tizenéves ellenséggel, hogy látta a félelmet a fiú szemében, és hogy érezte, ahogyan ropogtak a fiú csontjai a kezei között, de meg kellett őt ölnie, hogy megvédje a társait. Másnap persze mindenki megtapsolta őt, hősnek kiáltották ki.
Még sorolhatnám, miket talált ki, de azt hiszem, ennyiből már kaptak egy képet róla azok az olvasók, akik esetleg nem tudják, milyen egy nárcisztikus ember. A nárcizmus persze csak egy része a pszichopata elmének. Minden pszichopata nárcisztikus, de nem minden nárcisztikus pszichopata.
Hamis munkahely
Elvileg főszakács volt egy külföldi étteremben, amelynek még a honlapját is megmutatta, de az ő nevének sehol még csak a nyomát sem láttam. Egy Hummus Bar mellett elhaladva megkérdezte tőlem, mi az a humusz. A tonkababot és a kardamomot sem ismerte. Több ételt is elrontott, a sült hús olyan nyers maradt, hogy belül teljesen véres volt (nem a steakből kifolyó, mioglobin által pirosra színezett vízről beszélek, hanem vérről), a pite tésztája szintén nyers maradt. Nem ismerte fel a húspultnál a marha, sertés és egyéb húsokat. Azt mondta azért, mert nem érti a magyar kiírásokat.
Egy bárban bevallotta, hogy egy mixertanfolyamot is elvégzett, és egész este azzal próbált meg lenyűgözni, hogy micsoda koktélokat állíttat össze nekem, ellenben, amikor elment a mellékhelyiségre, kijött hozzám a pincérnő, hogy a mixerük üzeni, hogy nem tudja, honnan szerezte a fiatalember ezeket a recepteket, de össze-vissza kutyultatja az összetevőket, és mindent elront.
Elvileg főszakács volt egy külföldi étteremben, amelynek még a honlapját is megmutatta, de az ő nevének sehol még csak a nyomát sem láttam. Egy Hummus Bar mellett elhaladva megkérdezte tőlem, mi az a humusz. A tonkababot és a kardamomot sem ismerte. Több ételt is elrontott, a sült hús olyan nyers maradt, hogy belül teljesen véres volt (nem a steakből kifolyó, mioglobin által pirosra színezett vízről beszélek, hanem vérről), a pite tésztája szintén nyers maradt. Nem ismerte fel a húspultnál a marha, sertés és egyéb húsokat. Azt mondta azért, mert nem érti a magyar kiírásokat.
Egy bárban bevallotta, hogy egy mixertanfolyamot is elvégzett, és egész este azzal próbált meg lenyűgözni, hogy micsoda koktélokat állíttat össze nekem, ellenben, amikor elment a mellékhelyiségre, kijött hozzám a pincérnő, hogy a mixerük üzeni, hogy nem tudja, honnan szerezte a fiatalember ezeket a recepteket, de össze-vissza kutyultatja az összetevőket, és mindent elront.
Bár dolgozó ember volt, valahogy sosem járt le a neki járó szabadság. Mindig
újabb hetekre engedte el a főnöke.
Egy hatalmas konyhakést kaptam tőle ajándékba külföldről. Azt mondta, becsüljem meg nagyon, mert az ő országában ez a kapható legjobb minőségű kés, amely 60 000 forintba kerül, de ő főszakács lévén megkapta 30 000-ért. Utánanéztem az interneten, és bár nem volt könnyű rátalálni – nem egy elterjedt márka –, végül egy külföldi oldalon ráleltem, és átszámítva körülbelül 6000 forintba kerül.
Egy hatalmas konyhakést kaptam tőle ajándékba külföldről. Azt mondta, becsüljem meg nagyon, mert az ő országában ez a kapható legjobb minőségű kés, amely 60 000 forintba kerül, de ő főszakács lévén megkapta 30 000-ért. Utánanéztem az interneten, és bár nem volt könnyű rátalálni – nem egy elterjedt márka –, végül egy külföldi oldalon ráleltem, és átszámítva körülbelül 6000 forintba kerül.
Betanult beszédmódok és gesztusok
Nagyon sokszor ismerősnek tűntek nekem az általa használt szavak (például becézgetések), és egy idő után észrevettem, hogy az együtt megnézett filmekben elhangzott kifejezéseket, illetve cselekvéseket utánozza. Mondok pár konkrét példát:
A Végszükség című filmben John Q. (Denzel Washington) azt mondja a fiának, hogy ha majd udvarol a lányoknak: „You treat them like princesses”, azaz „Úgy bánj velük, mint a hercegnőkkel”. Nem sokkal a film megnézése után az egyik általa írt szerelmes cetlin ez állt: „Mindig hercegnőként fogok veled bánni.”
Egy másik példa: A séf című filmben Carl Caper (Jon Favreau) kétszersültet készít reggelire. Elég részletesen mutatják, hogyan vajazza és forgatja a serpenyőben sercegő kenyérszeleteket. Ezt követően Jonathan a vacsoraidő közeledtével ezt mondta: „Most megtanítalak kétszersültet készíteni.” – amit ő az étteremben is gyakran készít, és nagyon népszerű. Nos, egy az egyben felismertem a filmben látott műveleteket.
Utólag újraolvasva a nekem írt leveleit, sokak tartalmára szóról szóra ráleltem az interneten. Volt, hogy egy kétoldalas képeslapot teleírt: ez is valaki másnak volt a szerelmes üzenete, amelyet Jonathan az internetről másolt le.
Minden cselekedete betanult volt. Fogalma sem volt róla, hogyan kell őszintén udvarolni, mivel ő nem táplál ilyesfajta érzelmeket.
Ezért olyan megtévesztők a pszichopaták. Elsőre nem is gyanakszunk, mert minden olyan természetesnek tűnik. Sajnos csak tűnik. Mindez színészkedés.
Nagyon sokszor ismerősnek tűntek nekem az általa használt szavak (például becézgetések), és egy idő után észrevettem, hogy az együtt megnézett filmekben elhangzott kifejezéseket, illetve cselekvéseket utánozza. Mondok pár konkrét példát:
A Végszükség című filmben John Q. (Denzel Washington) azt mondja a fiának, hogy ha majd udvarol a lányoknak: „You treat them like princesses”, azaz „Úgy bánj velük, mint a hercegnőkkel”. Nem sokkal a film megnézése után az egyik általa írt szerelmes cetlin ez állt: „Mindig hercegnőként fogok veled bánni.”
Egy másik példa: A séf című filmben Carl Caper (Jon Favreau) kétszersültet készít reggelire. Elég részletesen mutatják, hogyan vajazza és forgatja a serpenyőben sercegő kenyérszeleteket. Ezt követően Jonathan a vacsoraidő közeledtével ezt mondta: „Most megtanítalak kétszersültet készíteni.” – amit ő az étteremben is gyakran készít, és nagyon népszerű. Nos, egy az egyben felismertem a filmben látott műveleteket.
Utólag újraolvasva a nekem írt leveleit, sokak tartalmára szóról szóra ráleltem az interneten. Volt, hogy egy kétoldalas képeslapot teleírt: ez is valaki másnak volt a szerelmes üzenete, amelyet Jonathan az internetről másolt le.
Minden cselekedete betanult volt. Fogalma sem volt róla, hogyan kell őszintén udvarolni, mivel ő nem táplál ilyesfajta érzelmeket.
Ezért olyan megtévesztők a pszichopaták. Elsőre nem is gyanakszunk, mert minden olyan természetesnek tűnik. Sajnos csak tűnik. Mindez színészkedés.
Agresszió, rémisztő, bizarr viselkedés
Ha egy zagyvaságokat kiabáló részeg vagy nem épelméjű ember haladt el mellettünk az utcán, Jonathan megállt, nézte, és azt mondta nekem: „Próbálna meg nekem jönni, soha többé eszébe sem jutna. Ha ilyen történne, azt akarom, hogy fuss be egy üzletbe, vagy bújj el egy kocsi mögé.” Mondom „Miket beszélsz? Mi történne?” Jonathan ezt válaszolta: „Semmi, csak nem tűröm, hogy bárki is beszóljon nekem. Az sokba fog kerülni az illetőnek. Nem akarom, hogy ilyen csúnyaságot láss.” Erre én: „Milyen csúnyaságot? Jonathan már rég elment az a részeg, miről beszélsz? Menjünk már!” Azt mondta, hogy olyan véresre verné, hogy többet nem kel fel. Ennél durvábban részletezte, hogy miket tenne vele.
Egyszer önvédelmi oktatást tartott nekem. Megmutatta, mit tegyek, ha meg akarnak fojtani. Szorosan körbefogta a nyakam, és egy furcsa, már-már gonosz vigyorral az arcán megkérdezte: „Félsz?” Mire én rávágtam, hogy „Nem. Miért félnék tőled?” Erre eleresztett, furcsán ideges lett… Arra is adott tanácsot, hogy mit tegyek, ha meg akarnának erőszakolni. Megmutatta, hova kell szúrni, hogyan kell kinyomni a szemeket, hogy a támadót a lehető leggyorsabb módon leszedjem magamról. Nyilvánvaló volt, hogy élvezettel beszélt az erőszakról és az ölésről. Azonban nem csak ezeket részletezte szívesen, a másik kedvenc témája a székelés és a wc-papír volt. Minden nap mutatott nekem a mobilján erről visszataszító képeket, amelyeket ő rendkívül viccesnek talált. A vécén ülve még le is fényképezte magát, és elküldte nekem a képet kommentálva, hogy éppen mit csinál – vigyorgó hangulatjellel.
Lenyomozhatatlan környezet és múlt,
gyermekkori magatartászavar
Úgy állította be a Facebook-profilját, hogy ne lássam az ismerőseit. Soha senki, egy lélek sem írt az üzenőfalára. Nem reagáltak az általa közzétett képekre, illetve bejegyzésekre sem. Azt mondta, hogy azért nincsenek az ismerősei között a közös tanáraink és iskolatársaink, – mert a közös ismerősöket ugyebár megmutatja a Facebook – mert őt mindenki utálja. Azt nem tudta nekem megmondani, hogy miért. A volt barátnője – akiről később kiderült, hogy még nagyon is aktuális – bejelölt engem, én visszajelöltem, mire Jonathan megkért engem, hogy azonnal tiltsam őt le, ne kérdezzem miért, csak tiltsam le, mert az a lány hisztis rohamot kapott, hogy el akarom venni tőle Jonathant, és bosszúból mindenféle ocsmányságot akar Jonathanről terjeszteni. Voltam olyan buta, hogy hallgattam Jonathanre, és letiltottam a lányt. Korábban azt hazudta nekem, hogy teljesen egyedül lakik, később azonban kiderült, hogy a volt/aktuális barátnőjénél él, akinek azt hazudta, hogy edzőtáborba utazott el, amikor valójában hozzám jött.
Úgy állította be a Facebook-profilját, hogy ne lássam az ismerőseit. Soha senki, egy lélek sem írt az üzenőfalára. Nem reagáltak az általa közzétett képekre, illetve bejegyzésekre sem. Azt mondta, hogy azért nincsenek az ismerősei között a közös tanáraink és iskolatársaink, – mert a közös ismerősöket ugyebár megmutatja a Facebook – mert őt mindenki utálja. Azt nem tudta nekem megmondani, hogy miért. A volt barátnője – akiről később kiderült, hogy még nagyon is aktuális – bejelölt engem, én visszajelöltem, mire Jonathan megkért engem, hogy azonnal tiltsam őt le, ne kérdezzem miért, csak tiltsam le, mert az a lány hisztis rohamot kapott, hogy el akarom venni tőle Jonathant, és bosszúból mindenféle ocsmányságot akar Jonathanről terjeszteni. Voltam olyan buta, hogy hallgattam Jonathanre, és letiltottam a lányt. Korábban azt hazudta nekem, hogy teljesen egyedül lakik, később azonban kiderült, hogy a volt/aktuális barátnőjénél él, akinek azt hazudta, hogy edzőtáborba utazott el, amikor valójában hozzám jött.
A rokonaival való kapcsolatát is homály fedi. Édesanyjuk halála után a testvére
másik városba költözött, Jonathan elvileg nem tudja, hol lehet, de én első
keresésre megtaláltam az interneten, innen Magyarországról. Jonathan senkivel
sem tartja már a kapcsolatot, mert a rokonai is mind utálják őt. Megkérdeztem,
miért. Azt válaszolta: „Azt gondolják,
hogy egy gyilkos vagyok.”
Jonathan édesanyját ugyanis megölték pár évvel ezelőtt. Brutális módon gyilkolták meg a saját házában. Jonathan volt az első számú gyanúsított (szemtanú és technikai bizonyíték alapján), két hónapig ült börtönben, de elegendő bizonyíték hiányában kiengedték. Ezeket nem tőle tudom, hanem az online újságokból, egy fórumon olvasott hozzászólásokból, valamint a védőügyvédje által a sajtónak tett nyilatkozatból. Azt viszont tőle tudom, hogy mi volt a gyilkos fegyver, mert az újságok arról nem nyilatkoztak.
A súlyos vádak ellenére Jonathanen egy cseppet sem látszott, hogy bántanák őt a történtek. Nem úgy viselkedett, mint aki magába fordul a megrázkódtatások és sérelmek miatt, hanem mint aki büszke. Többször felemlegette, hogy hányszor megalázta őt az anyja, hogy mennyi mindenbe beleszólt, hogy hányszor keresztbe tett neki, amit soha nem volt képes megbocsátani. Éjjel-nappal áradozott arról, hogy mennyi mindent vett az anyjától örökölt pénzből. Ijesztő volt látnom, hogy az anyukája halála csak úgy lepergett róla…
Jonathan édesanyját ugyanis megölték pár évvel ezelőtt. Brutális módon gyilkolták meg a saját házában. Jonathan volt az első számú gyanúsított (szemtanú és technikai bizonyíték alapján), két hónapig ült börtönben, de elegendő bizonyíték hiányában kiengedték. Ezeket nem tőle tudom, hanem az online újságokból, egy fórumon olvasott hozzászólásokból, valamint a védőügyvédje által a sajtónak tett nyilatkozatból. Azt viszont tőle tudom, hogy mi volt a gyilkos fegyver, mert az újságok arról nem nyilatkoztak.
A súlyos vádak ellenére Jonathanen egy cseppet sem látszott, hogy bántanák őt a történtek. Nem úgy viselkedett, mint aki magába fordul a megrázkódtatások és sérelmek miatt, hanem mint aki büszke. Többször felemlegette, hogy hányszor megalázta őt az anyja, hogy mennyi mindenbe beleszólt, hogy hányszor keresztbe tett neki, amit soha nem volt képes megbocsátani. Éjjel-nappal áradozott arról, hogy mennyi mindent vett az anyjától örökölt pénzből. Ijesztő volt látnom, hogy az anyukája halála csak úgy lepergett róla…
Bár az alább említett gyermekkori bűnök egy nem pszichopata gyermeknél is előfordulhatnak, Jonathannel kapcsolatban ezekről hallottam/olvastam:
Az általános iskolában eltörte a tanára orrát, mert az megsértette őt. A volt iskolatársai írták, hogy egy másik tanárra a könyvespolcot borította rá. Lány iskolatársait pisis hóval dobálta meg. Egy másik iskolatársának – akinek azt hazudta, hogy várják őt az iskola egy másik pontján – ellopta a holmiját.
Szadizmus és eltiprás
Ahogy telt az idő, és ő egyre nagyobb kényelemben érezte magát nálam, egyre gyakrabban bántott meg engem. Mindenben hibát talált, semmi sem volt jó úgy, ahogyan azt csináltam. Mindig ezt mondta: „Mit tanítottam?” vagy „Mit mondtam neked erről a múltkor?”
Ha úgy csináltam a dolgokat, ahogy neki megfelelt, ezt mondta: „Ügyes kislány.”
Az első hetekben még én voltam neki a leggyönyörűbb nő, akit valaha látott, később már a fejem alakja sem tetszett neki. Bántó megjegyzéseket tett az arcomra, a hajviseletemre, a járásomra, még a nemi szervemre is. Amikor már nem bírtam hallgatni, és sírva fakadtam a sértegetéseire, nevetve odajött, megsimogatta a fejemet, és azt mondta: „Nem érted a viccet kis butus.”
Mindennap többször odahajolt megszagolni a hónaljamat, hogy eldöntse, épp akkor kell-e zuhanyoznom. Ezt ő mondta így.
Egy alkalommal, amikor a fogamat mostam, bejött hozzám a fürdőszobába, és a hátam mögött megállva elkapta a kiengedett hajamat, hátul összefogta szorosan, mondván, hogy úgy milyen cuki vagyok, aztán egyre szorosabban és szorosabban húzta össze a hajam a markában, már a halántékom is húzódott, annyira erősen húzta, hiába kértem, hogy engedje el, mert most már fájdalmat okoz vele, nem tette, csak leste a tükörben élvezettel, hogy milyen keserű képet vágok.
Ahogy telt az idő, és ő egyre nagyobb kényelemben érezte magát nálam, egyre gyakrabban bántott meg engem. Mindenben hibát talált, semmi sem volt jó úgy, ahogyan azt csináltam. Mindig ezt mondta: „Mit tanítottam?” vagy „Mit mondtam neked erről a múltkor?”
Ha úgy csináltam a dolgokat, ahogy neki megfelelt, ezt mondta: „Ügyes kislány.”
Az első hetekben még én voltam neki a leggyönyörűbb nő, akit valaha látott, később már a fejem alakja sem tetszett neki. Bántó megjegyzéseket tett az arcomra, a hajviseletemre, a járásomra, még a nemi szervemre is. Amikor már nem bírtam hallgatni, és sírva fakadtam a sértegetéseire, nevetve odajött, megsimogatta a fejemet, és azt mondta: „Nem érted a viccet kis butus.”
Mindennap többször odahajolt megszagolni a hónaljamat, hogy eldöntse, épp akkor kell-e zuhanyoznom. Ezt ő mondta így.
Egy alkalommal, amikor a fogamat mostam, bejött hozzám a fürdőszobába, és a hátam mögött megállva elkapta a kiengedett hajamat, hátul összefogta szorosan, mondván, hogy úgy milyen cuki vagyok, aztán egyre szorosabban és szorosabban húzta össze a hajam a markában, már a halántékom is húzódott, annyira erősen húzta, hiába kértem, hogy engedje el, mert most már fájdalmat okoz vele, nem tette, csak leste a tükörben élvezettel, hogy milyen keserű képet vágok.
Főzés közben megkért, hogy tartsam meg neki a szűrőt a mosogatókagyló felett,
amíg ő leönti a forró vizet a tésztáról. Ráöntötte a kézfejemre, mire én
akaratom ellenére is elejtettem a szűrőt, és fájdalmamban felkiáltottam, mire ő
dühösen leszidott: „Azt mondtam, tartsd
meg azt a szűrőt!”
A zuhanyzóban a legmagasabb hőmérsékletre állítva nyitotta meg a forró vizet, és rám irányította az égető vízsugarat, mire én kiabálva kértem, hogy zárja el, de ő csak rajtam tartotta, és gonoszul vigyorgott. Azt mondta, nem értem a játékot. Ez a két forró vizes eset azután történt, hogy megtudta, félek a forrótól/tűztől. Ő kérdezte meg tőlem, hogy mik a félelmeim…
A zuhanyzóban a legmagasabb hőmérsékletre állítva nyitotta meg a forró vizet, és rám irányította az égető vízsugarat, mire én kiabálva kértem, hogy zárja el, de ő csak rajtam tartotta, és gonoszul vigyorgott. Azt mondta, nem értem a játékot. Ez a két forró vizes eset azután történt, hogy megtudta, félek a forrótól/tűztől. Ő kérdezte meg tőlem, hogy mik a félelmeim…
Ha az útjában feküdtem – hátamat a párnáknak támasztva dolgoztam a gépemen –,
és ő le akart szállni az ágyról, egyszerűen rálépett teljes testsúlyával a
sípcsontomra (az ő súlya több mint kétszerese az enyémnek). Abban a pillanatban
azt hittem, eltörik alatta a lábszáram, ő pedig még csak vissza sem nézett rám.
Úgy taposott meg, mint egy száraz gallyat.
Mindenre volt magyarázata; perverzió
Az ágyneműt azért nem tudta áthúzni, mert abban az országban, ahonnan ő jött, máshol van a nyílása a huzatnak.
A szemetet azért nem tudta levinni, mert ő komolyan allergiás a büdösre.
Egy nap azzal állt elő, hogy csak szeretné, ha tudnám, hogy ha ideköltözik hozzám – merthogy minél hamarabb ide szeretett volna –, minimum két évig nem fog tudni pénzt keresni. Csak néztem rá meglepetten… „Ahhoz, hogy jól kereső állást találhassak Magyarországon, meg kell tanulnom magyarul. Ahhoz viszont több év is kell nekem, mire annyira megtanulok, hogy boldoguljak a munkahelyemen.” – mondta nekem. Erre azt válaszoltam, hogy szerintem az angollal is akadna valami állás a számára… Erre azt mondta, hogy munka mellett nem maradna ideje nyelvtanulásra. Esze ágában sem volt dolgozni. Rajtam akart élősködni.
Már az első héten megkérdezte tőlem, hogy merre találja a legjobb szexshopokat… Nem viccelt, pár napig bírta ki, hogy szüneteltesse a témát, majd pár nap múlva az utcán egy szexshop mellett elhaladva megkért, hogy várjam meg kint, ő szétnéz odabent, mert mindig szokott vinni a haverjának külföldről dvd-ket… Többször is megkérdezte, nincs-e kedvem vele pornófilmet nézni. Azt is megmutatta, hogy hol tartja a gépén a meztelen nőkről készült képekkel teli mappáját. Ezek a képek viszont – hogy is fogalmazzak – messze meghaladták az egészségesnek mondható szexuális érdeklődés/kíváncsiság határát. A képek tartalma kifejezetten a nők feletti uralomra, a nők megszégyenítésére, megbecstelenítésére koncentrálódott, és elképesztően gusztustalan helyzeteket jelenített meg. Egy olyan GIF-fájlt is mutatott, amely arról szólt, hogy a férfi a nőt lerúgja a színpadról. Ezt ő rendkívül szórakoztatónak vélte. Egyszer észrevettem, hogy több csevegőablak is meg van nyitva a laptopján, mire megmutatta nekem, hogy most épp ezekkel a lányokkal flörtöl, mert szereti látni, ahogy elolvadnak, amikor megtudják, hogy ő főszakács. Készített egy – vagy ki tudja hány – profilt az egyik haverja nevében is, és arról is flörtölt más lányokkal. Ezt azzal magyarázta, hogy csak azért teszi, mert a haverja olyan szégyellős, és nem tartja magát jóképűnek, hogy ezzel megmutathatja neki, hogy igenis buknak rá a csajok. Ekkor jöttem rá, hogy az idegen férfi, aki engem néhány hónapja a facebookon zaklatott – férfi nemi szervről készült képpel –, ő volt. Én buta… pedig ugyanabban a stílusban köszönt nekem, fel kellett volna ismernem. Azóta nagyon sok – több mint tíz – profiljára bukkantam rá, bele sem merek gondolni, hány lehet neki. (Onnan tudom, hogy ő az, hogy ugyanazokat a képeket és szövegeket használta a különböző profiljain, csak a nevek voltak mindig újak. Ahhoz már lusta volt, hogy ügyeljen a részletekre, vagy talán egyszerűen nem is érdekelte, hogy én felismerem.)
Vetetett velem egy készülékfüggetlen kártyát a telefonjába azzal az indokkal, hogy a mostanit itt, Magyarországon nem tudja használni. Érdekes, a másik telefonjába nem kellett… Erre azért volt szüksége, hogy az én pénzemen ingyen hívhassa a barátnőjét minden nap hosszú percekre, amikor elvileg a boltba ment le, vagy a főnökét kellett felhívnia.
Állandóan a pénzét számlálgatta. Napjában többször. Leellenőrzött, hogy nem loptam-e tőle. Figyelmeztetett is, hogy ne merjek tőle lopni. Természetesen rettenetesen felháborodtam ezen, mire ő azzal a magyarázattal jött elő, hogy már annyiszor meglopták – az iskolatársai, idegenek, sőt még a „volt” barátnője is –, hogy nem tud mit tenni, beléívódott ez a szokás.
Tény: Egy internetes fórumon többen is lopással/csalással vádolták meg Jonathant. Itt ugyanarról a fórumról beszélek, ahol ismerősök, iskolatársak meggyőződve állították, hogy ő követte el a gyilkosságot. Szerencsejáték miatt is keveredett már bajba. Ezt pedig a volt tanárai említették egy online cikkben.
Elkérte az egyik alsóneműmet, hadd vihesse el magával haza pár hétre. Azt mondta, annyira fogok neki hiányozni, kell neki valami, amit én hordtam. Hagytam, hadd vigye – hisz jobb, mintha kérés nélkül tett volna el valamit –, de tudtam, hogy az az alsónemű nem más neki, mint egy trófea.
Mindenre volt magyarázata; perverzió
Az ágyneműt azért nem tudta áthúzni, mert abban az országban, ahonnan ő jött, máshol van a nyílása a huzatnak.
A szemetet azért nem tudta levinni, mert ő komolyan allergiás a büdösre.
Egy nap azzal állt elő, hogy csak szeretné, ha tudnám, hogy ha ideköltözik hozzám – merthogy minél hamarabb ide szeretett volna –, minimum két évig nem fog tudni pénzt keresni. Csak néztem rá meglepetten… „Ahhoz, hogy jól kereső állást találhassak Magyarországon, meg kell tanulnom magyarul. Ahhoz viszont több év is kell nekem, mire annyira megtanulok, hogy boldoguljak a munkahelyemen.” – mondta nekem. Erre azt válaszoltam, hogy szerintem az angollal is akadna valami állás a számára… Erre azt mondta, hogy munka mellett nem maradna ideje nyelvtanulásra. Esze ágában sem volt dolgozni. Rajtam akart élősködni.
Már az első héten megkérdezte tőlem, hogy merre találja a legjobb szexshopokat… Nem viccelt, pár napig bírta ki, hogy szüneteltesse a témát, majd pár nap múlva az utcán egy szexshop mellett elhaladva megkért, hogy várjam meg kint, ő szétnéz odabent, mert mindig szokott vinni a haverjának külföldről dvd-ket… Többször is megkérdezte, nincs-e kedvem vele pornófilmet nézni. Azt is megmutatta, hogy hol tartja a gépén a meztelen nőkről készült képekkel teli mappáját. Ezek a képek viszont – hogy is fogalmazzak – messze meghaladták az egészségesnek mondható szexuális érdeklődés/kíváncsiság határát. A képek tartalma kifejezetten a nők feletti uralomra, a nők megszégyenítésére, megbecstelenítésére koncentrálódott, és elképesztően gusztustalan helyzeteket jelenített meg. Egy olyan GIF-fájlt is mutatott, amely arról szólt, hogy a férfi a nőt lerúgja a színpadról. Ezt ő rendkívül szórakoztatónak vélte. Egyszer észrevettem, hogy több csevegőablak is meg van nyitva a laptopján, mire megmutatta nekem, hogy most épp ezekkel a lányokkal flörtöl, mert szereti látni, ahogy elolvadnak, amikor megtudják, hogy ő főszakács. Készített egy – vagy ki tudja hány – profilt az egyik haverja nevében is, és arról is flörtölt más lányokkal. Ezt azzal magyarázta, hogy csak azért teszi, mert a haverja olyan szégyellős, és nem tartja magát jóképűnek, hogy ezzel megmutathatja neki, hogy igenis buknak rá a csajok. Ekkor jöttem rá, hogy az idegen férfi, aki engem néhány hónapja a facebookon zaklatott – férfi nemi szervről készült képpel –, ő volt. Én buta… pedig ugyanabban a stílusban köszönt nekem, fel kellett volna ismernem. Azóta nagyon sok – több mint tíz – profiljára bukkantam rá, bele sem merek gondolni, hány lehet neki. (Onnan tudom, hogy ő az, hogy ugyanazokat a képeket és szövegeket használta a különböző profiljain, csak a nevek voltak mindig újak. Ahhoz már lusta volt, hogy ügyeljen a részletekre, vagy talán egyszerűen nem is érdekelte, hogy én felismerem.)
Vetetett velem egy készülékfüggetlen kártyát a telefonjába azzal az indokkal, hogy a mostanit itt, Magyarországon nem tudja használni. Érdekes, a másik telefonjába nem kellett… Erre azért volt szüksége, hogy az én pénzemen ingyen hívhassa a barátnőjét minden nap hosszú percekre, amikor elvileg a boltba ment le, vagy a főnökét kellett felhívnia.
Állandóan a pénzét számlálgatta. Napjában többször. Leellenőrzött, hogy nem loptam-e tőle. Figyelmeztetett is, hogy ne merjek tőle lopni. Természetesen rettenetesen felháborodtam ezen, mire ő azzal a magyarázattal jött elő, hogy már annyiszor meglopták – az iskolatársai, idegenek, sőt még a „volt” barátnője is –, hogy nem tud mit tenni, beléívódott ez a szokás.
Tény: Egy internetes fórumon többen is lopással/csalással vádolták meg Jonathant. Itt ugyanarról a fórumról beszélek, ahol ismerősök, iskolatársak meggyőződve állították, hogy ő követte el a gyilkosságot. Szerencsejáték miatt is keveredett már bajba. Ezt pedig a volt tanárai említették egy online cikkben.
Elkérte az egyik alsóneműmet, hadd vihesse el magával haza pár hétre. Azt mondta, annyira fogok neki hiányozni, kell neki valami, amit én hordtam. Hagytam, hadd vigye – hisz jobb, mintha kérés nélkül tett volna el valamit –, de tudtam, hogy az az alsónemű nem más neki, mint egy trófea.
Szabadulás,
mielőtt rám helyezte volna a bilincset
Már az első két hét után azt akarta, hogy menjek hozzá feleségül. Azt feleltem: „Túl korai erről beszélnünk, hiszen még nem is ismersz.” Mire azzal érvelt, hogy ő nagyon is ismer engem, és tudja, hogy velem akarja leélni az életét, gyerekeket akar, és kisállatot. Nem győztem leállítani a tervezéssel, másnap azt mondta, már ki is nézte a gyűrűt, ami nem kevés pénzébe fog kerülni, de értem megéri. Pár nap múlva már nyúlketrecet, új tévét, súlyzófelszerelést és egyéb holmikat akart online megvásárolni a lakásomba. Elkezdett javaslatokat tenni arra vonatkozóan, hogyan mutatna jobban a lakás, hogyan kellene átrendeznünk. Amikor komolyabban rászóltam, hogy most már tényleg álljon le ezzel, mert még korai, még nem tudom, mit akarok, azt mondta, hogy de ő látja a szememben, hogy mit akarok, ő tudja, mi a jó nekem, és amúgy is, nélküle elvesznék ebben a világban. Ő kell nekem, mert ilyen férfi, mint ő nem terem minden fán. Utóbbi kettőt szó szerint idéztem tőle. Éreztem, hogy kezdi megkötni a kezeimet, kezdi megszabni, mit csinálhatok, hogyan csinálhatom, mikor csinálhatom. Mindig tudni akarta, hová megyek, és hogy pontosan mikor jövök vissza. Arról is megpróbált meggyőzni, hogy kezdjem el megszakítani a kapcsolatot a családommal, mert rossz hatással vannak rám. Egyszer, amikor a bevásárlóközpontba mentem át megsarkaltatni a csizmáimat, 10 perc múlva felhívott, hogy hol vagyok, mire mondtam, hogy hát a bevásárlóközpontban, és hogy miért kérdezi, mire azt felelte, hogy ő is itt van, találkozzunk a bejáratnál. Ellenőrzött engem, hogy tényleg oda mentem-e át. Többször is utánam jött, követett az utcán. Egyre jobban tartottam tőle, de az megnyugtatott, hogy már csak pár nap, és visszamegy, megvolt ugyanis a repülőjegye.
Aztán egy este véletlenül elszólta magát a munkájával kapcsolatban. Egy olyan dátumot mondott, ami nem stimmelt a korábban elmondottakkal. Nekiszegeztem a kérdést: „Mióta is vagy főszakács annál az étteremnél?” Erre hidegen azt kérdezte: „Miért?”, és olyan tekintettel nézett rám, amit soha nem fogok elfelejteni. Azt mondta, körülbelül két éve. Erre én: „Azért kérdeztem, mert korábban azt mondtad, hogy csak pár hónapja kezdtél náluk, azelőtt szabadidős programokat tartottál egy iskolában gyerekeknek.” Erre kihúzta magát, két karja feszülten lógott teste mellett, és a valaha látott legfagyosabb tekintettel nézett rám. Nem szólt semmit, csak mereven nézett engem, a szemeiben – nem tudok erre jobb szót – sötétség, fagyosság, embertelenség tükröződött. Soha ilyet még nem láttam azelőtt. Féltem, és kétségbeesve elkezdtem zokogni, mire ő beült a fotelbe, feltette a fejhallgatóját, és elkezdett zenét hallgatni, közben időnként hangosan felnevetett.
Már másnap elmentem egy kedves barátnőmhöz, aki nagyon jó pszichológus. Jonathannak azt hazudtam, hogy összevesztem a családommal, és ilyenkor ennek a lánynak szoktam kiönteni a lelkemet, muszáj elmennem, de a csel része volt, hogy megkérdeztem Jonathant, nincs-e kedve velem jönni. Azt válaszolta, unalmas lenne neki a magyar beszélgetést hallgatnia, most nincs kedve. Hívjuk a barátnőmet Evelinnek. Ahogy beléptem Evelin lakásába, egyből észrevette rajtam a feszültséget, tudta, hogy baj van. Elkezdtem sorolni a gondokat, és ő pár perc után ennyit mondott: „Úristen, pszichopata.”
Szégyellem, de bevallom, hogy én azelőtt nem tudtam, hogy orvosi értelemben mit jelent az, hogy valaki pszichopata. Annyira elcsépelten használják már manapság ezt a megnevezést, hogy én csak úgy tudtam, hogy egy abnormális/őrült/agresszív embert jelent. Nem voltam tisztában ezzel a komplex, tipikus tulajdonságokkal felruházott antiszociális viselkedészavarral. Észleltem a jeleket, éreztem, hogy valami nincs rendben, de nem állt össze a kép, mert nem tudtam, hogy mindezek a tünetek együttesen egy bizonyos pszichés betegségre utalnak. Evelin azt mondta, hogy Jonathan nem fog visszamenni, fondorlattal kell kiraknom őt. A színészkedés tűnt a legbiztonságosabb kivezető útnak. Evelin azt javasolta, hogy amint hazaérek, viselkedjek úgy, mint eddig, Jonathannek nem volt szabad meglátnia rajtam, hogy meggondoltam magam vele kapcsolatban. Kedvesnek, de határozottnak kellett lennem. Kedvesnek, hogy ne gyanakodjon, de egyben határozottnak is, hogy lássa, felettem nem uralkodhat, velem nem megy semmire, nincs miért pazarolnia rám az idejét. Szerencsére nem tűnt fel neki semmi, még ki is találtam egy áltörténetet, hogy elmesélhessem neki, miről beszélgettem Evelinnel, hogy ne érezze azt, hogy titkolózom előtte.
Másnap reggelre eldugult a wc a fürdőszobában, csak jött és jött kifelé belőle a víz, úgyhogy gyorsan szerelőt kellett hívnom. Két férfi jött ki, akik hamar megjegyezték, hogy nem most kezdték a szakmát, hívták már ki őket hatalmas utcai duguláshoz, de ilyet még nem pipáltak. Egyikőjük hatalmas mennyiségű babapopsi-törlésre használatos kendőt cibált ki a csőből. Csak néztem rájuk értetlenül. Mondták, hogy hát ilyet soha nem szabad a wc-be dobni, mire ott győzködtem őket, hogy én soha nem használtam ilyesmit. Az előszobában álltam, amelynek a végénél nyílik a nappali. Ott ült ő a fotelben vigyorogva.
Evelin szerint ezzel büntetett meg engem, amiért rájöttem a munkahelyével kapcsolatos hazugságra. 100%, hogy ő volt, csak ő gyömöszölhette azt a rengeteg kendőt a wc-be, ráadásul napokkal később azt is diadalittasan elmesélte nekem, hogy az utolsó börtönben töltött éjszakáján eldugította a wc-t a cellájában ezzel az üzenettel: „Nesze nektek.”
Téli éjszaka volt, 3 óra felé járt, és arra ébredtem, hogy vacogok a hidegtől. A nappaliban égett a lámpa, az erkélyajtó tárva nyitva volt, Jonathan kint állt meztelenül. Megjegyezném, hogy az erkély az utcára nézett, szűk utca lévén pedig a szemben lévő házsor nagyon közel volt a miénkhez. Dühösen berángattam őt, és be akartam csukni az erkélyajtót, de nem engedte. Azt mondta, majd, ha kellően lehűlt a teste, ő becsukja. Azt mondta, ő sosem fázik, mert hidegvérű, és ismét elővette azt a gonosz vigyorát. Nagyon ideges lettem, hogy vajon mikor hívják ki rá a szemben lakók a rendőrséget közszeméremsértés miatt.
Már az első két hét után azt akarta, hogy menjek hozzá feleségül. Azt feleltem: „Túl korai erről beszélnünk, hiszen még nem is ismersz.” Mire azzal érvelt, hogy ő nagyon is ismer engem, és tudja, hogy velem akarja leélni az életét, gyerekeket akar, és kisállatot. Nem győztem leállítani a tervezéssel, másnap azt mondta, már ki is nézte a gyűrűt, ami nem kevés pénzébe fog kerülni, de értem megéri. Pár nap múlva már nyúlketrecet, új tévét, súlyzófelszerelést és egyéb holmikat akart online megvásárolni a lakásomba. Elkezdett javaslatokat tenni arra vonatkozóan, hogyan mutatna jobban a lakás, hogyan kellene átrendeznünk. Amikor komolyabban rászóltam, hogy most már tényleg álljon le ezzel, mert még korai, még nem tudom, mit akarok, azt mondta, hogy de ő látja a szememben, hogy mit akarok, ő tudja, mi a jó nekem, és amúgy is, nélküle elvesznék ebben a világban. Ő kell nekem, mert ilyen férfi, mint ő nem terem minden fán. Utóbbi kettőt szó szerint idéztem tőle. Éreztem, hogy kezdi megkötni a kezeimet, kezdi megszabni, mit csinálhatok, hogyan csinálhatom, mikor csinálhatom. Mindig tudni akarta, hová megyek, és hogy pontosan mikor jövök vissza. Arról is megpróbált meggyőzni, hogy kezdjem el megszakítani a kapcsolatot a családommal, mert rossz hatással vannak rám. Egyszer, amikor a bevásárlóközpontba mentem át megsarkaltatni a csizmáimat, 10 perc múlva felhívott, hogy hol vagyok, mire mondtam, hogy hát a bevásárlóközpontban, és hogy miért kérdezi, mire azt felelte, hogy ő is itt van, találkozzunk a bejáratnál. Ellenőrzött engem, hogy tényleg oda mentem-e át. Többször is utánam jött, követett az utcán. Egyre jobban tartottam tőle, de az megnyugtatott, hogy már csak pár nap, és visszamegy, megvolt ugyanis a repülőjegye.
Aztán egy este véletlenül elszólta magát a munkájával kapcsolatban. Egy olyan dátumot mondott, ami nem stimmelt a korábban elmondottakkal. Nekiszegeztem a kérdést: „Mióta is vagy főszakács annál az étteremnél?” Erre hidegen azt kérdezte: „Miért?”, és olyan tekintettel nézett rám, amit soha nem fogok elfelejteni. Azt mondta, körülbelül két éve. Erre én: „Azért kérdeztem, mert korábban azt mondtad, hogy csak pár hónapja kezdtél náluk, azelőtt szabadidős programokat tartottál egy iskolában gyerekeknek.” Erre kihúzta magát, két karja feszülten lógott teste mellett, és a valaha látott legfagyosabb tekintettel nézett rám. Nem szólt semmit, csak mereven nézett engem, a szemeiben – nem tudok erre jobb szót – sötétség, fagyosság, embertelenség tükröződött. Soha ilyet még nem láttam azelőtt. Féltem, és kétségbeesve elkezdtem zokogni, mire ő beült a fotelbe, feltette a fejhallgatóját, és elkezdett zenét hallgatni, közben időnként hangosan felnevetett.
Már másnap elmentem egy kedves barátnőmhöz, aki nagyon jó pszichológus. Jonathannak azt hazudtam, hogy összevesztem a családommal, és ilyenkor ennek a lánynak szoktam kiönteni a lelkemet, muszáj elmennem, de a csel része volt, hogy megkérdeztem Jonathant, nincs-e kedve velem jönni. Azt válaszolta, unalmas lenne neki a magyar beszélgetést hallgatnia, most nincs kedve. Hívjuk a barátnőmet Evelinnek. Ahogy beléptem Evelin lakásába, egyből észrevette rajtam a feszültséget, tudta, hogy baj van. Elkezdtem sorolni a gondokat, és ő pár perc után ennyit mondott: „Úristen, pszichopata.”
Szégyellem, de bevallom, hogy én azelőtt nem tudtam, hogy orvosi értelemben mit jelent az, hogy valaki pszichopata. Annyira elcsépelten használják már manapság ezt a megnevezést, hogy én csak úgy tudtam, hogy egy abnormális/őrült/agresszív embert jelent. Nem voltam tisztában ezzel a komplex, tipikus tulajdonságokkal felruházott antiszociális viselkedészavarral. Észleltem a jeleket, éreztem, hogy valami nincs rendben, de nem állt össze a kép, mert nem tudtam, hogy mindezek a tünetek együttesen egy bizonyos pszichés betegségre utalnak. Evelin azt mondta, hogy Jonathan nem fog visszamenni, fondorlattal kell kiraknom őt. A színészkedés tűnt a legbiztonságosabb kivezető útnak. Evelin azt javasolta, hogy amint hazaérek, viselkedjek úgy, mint eddig, Jonathannek nem volt szabad meglátnia rajtam, hogy meggondoltam magam vele kapcsolatban. Kedvesnek, de határozottnak kellett lennem. Kedvesnek, hogy ne gyanakodjon, de egyben határozottnak is, hogy lássa, felettem nem uralkodhat, velem nem megy semmire, nincs miért pazarolnia rám az idejét. Szerencsére nem tűnt fel neki semmi, még ki is találtam egy áltörténetet, hogy elmesélhessem neki, miről beszélgettem Evelinnel, hogy ne érezze azt, hogy titkolózom előtte.
Másnap reggelre eldugult a wc a fürdőszobában, csak jött és jött kifelé belőle a víz, úgyhogy gyorsan szerelőt kellett hívnom. Két férfi jött ki, akik hamar megjegyezték, hogy nem most kezdték a szakmát, hívták már ki őket hatalmas utcai duguláshoz, de ilyet még nem pipáltak. Egyikőjük hatalmas mennyiségű babapopsi-törlésre használatos kendőt cibált ki a csőből. Csak néztem rájuk értetlenül. Mondták, hogy hát ilyet soha nem szabad a wc-be dobni, mire ott győzködtem őket, hogy én soha nem használtam ilyesmit. Az előszobában álltam, amelynek a végénél nyílik a nappali. Ott ült ő a fotelben vigyorogva.
Evelin szerint ezzel büntetett meg engem, amiért rájöttem a munkahelyével kapcsolatos hazugságra. 100%, hogy ő volt, csak ő gyömöszölhette azt a rengeteg kendőt a wc-be, ráadásul napokkal később azt is diadalittasan elmesélte nekem, hogy az utolsó börtönben töltött éjszakáján eldugította a wc-t a cellájában ezzel az üzenettel: „Nesze nektek.”
Téli éjszaka volt, 3 óra felé járt, és arra ébredtem, hogy vacogok a hidegtől. A nappaliban égett a lámpa, az erkélyajtó tárva nyitva volt, Jonathan kint állt meztelenül. Megjegyezném, hogy az erkély az utcára nézett, szűk utca lévén pedig a szemben lévő házsor nagyon közel volt a miénkhez. Dühösen berángattam őt, és be akartam csukni az erkélyajtót, de nem engedte. Azt mondta, majd, ha kellően lehűlt a teste, ő becsukja. Azt mondta, ő sosem fázik, mert hidegvérű, és ismét elővette azt a gonosz vigyorát. Nagyon ideges lettem, hogy vajon mikor hívják ki rá a szemben lakók a rendőrséget közszeméremsértés miatt.
Elkezdett nekem parancsolgatni. Kikiabált a
fürdőszobából hajmosás közben, hogy levágta a haját, de nem szedte még össze a
tincseket a földről, viszont nem szeretné, ha az összes a nedves talpára
tapadna, azt akarja, mire befejezi a zuhanyozást, azokat töröljem fel onnan.
Nem mertem kockáztatni, hogy bedühödjön rám, ezért feltöröltem a követ.
Az ágyneműjét kétnaponta ki akarta mosatni velem. Rendszeresen rám szólt, hogy menjek el zuhanyozni, mert koszos vagyok.
Azt akarta, hogy lilás pirosra fessem be a hajam, meg is akarta venni nekem a hajfestéket. Mindent ő akart irányítani.
Az ágyneműjét kétnaponta ki akarta mosatni velem. Rendszeresen rám szólt, hogy menjek el zuhanyozni, mert koszos vagyok.
Azt akarta, hogy lilás pirosra fessem be a hajam, meg is akarta venni nekem a hajfestéket. Mindent ő akart irányítani.
Kezdtem a rabszolgájává válni.
A visszarepülés napja előtti éjszakán nem tudtam aludni, rettenetesen nyugtalan voltam, éreztem, nem fog visszamenni. Nem is ment. Egyik hazugság jött a másik után, hogy miért nem tudott hazamenni. Nagyon kétségbe estem, nem tudtam, hogyan fogom tudni visszaküldeni, de minden kitalált történetére együttérzően bólogattam, mintha hinnék neki.
Evelinen kívül nem szóltam erről senkinek. Tudtam, hogy ha segítséget kérek a volt vőlegényemtől, a szüleimtől vagy a testvéremtől, ők azonnal odajönnek, és kiteszik őt. De mi lett volna azután… Nagyon féltettem őket tőle. Féltem, hogy később bosszút áll, amiért így elbántunk vele.
Még 10 napig maradt, de az a 10 nap maga volt a pokol.
Azt hazudta, hogy a munkáltatója véletlenül rossz számlaszámra küldte el a fizetését, ezért később fogja megkapni, aztán már valamiért a bank is letiltotta a kártyáját, egyszóval elfogyott a pénze. Kölcsönkért. Amennyit adtam neki, azt másnap elverte a kaszinóban, majd önsajnáltatva mondta, hogy nem baj, amúgy is fogyni akart. Adtam még neki, de csak nagyon keveset, ami épp, hogy ételre volt elég, azt hazudtam, nincs több. Még az első héten eltűnt egy húszezres a pénztárcámból, amelyre akkor azt hittem, csak nem emlékeztem, hogy valahol felváltottam, bár egy külön rekeszbe tettem tartaléknak. Most már nem vagyok benne olyan biztos, hogy rosszul emlékeztem. Arra is megkért, hadd regisztráljon szerencsejátékoldalakon az én nevem alatt, az én adataimmal, mert már olyan sok oldalon regisztrált a saját e-mail-címével, hogy a rendszer nem engedélyezi a további regisztrációkat. Bármit kitalált, csak hogy pénzhez jusson.
A visszarepülés napja előtti éjszakán nem tudtam aludni, rettenetesen nyugtalan voltam, éreztem, nem fog visszamenni. Nem is ment. Egyik hazugság jött a másik után, hogy miért nem tudott hazamenni. Nagyon kétségbe estem, nem tudtam, hogyan fogom tudni visszaküldeni, de minden kitalált történetére együttérzően bólogattam, mintha hinnék neki.
Evelinen kívül nem szóltam erről senkinek. Tudtam, hogy ha segítséget kérek a volt vőlegényemtől, a szüleimtől vagy a testvéremtől, ők azonnal odajönnek, és kiteszik őt. De mi lett volna azután… Nagyon féltettem őket tőle. Féltem, hogy később bosszút áll, amiért így elbántunk vele.
Még 10 napig maradt, de az a 10 nap maga volt a pokol.
Azt hazudta, hogy a munkáltatója véletlenül rossz számlaszámra küldte el a fizetését, ezért később fogja megkapni, aztán már valamiért a bank is letiltotta a kártyáját, egyszóval elfogyott a pénze. Kölcsönkért. Amennyit adtam neki, azt másnap elverte a kaszinóban, majd önsajnáltatva mondta, hogy nem baj, amúgy is fogyni akart. Adtam még neki, de csak nagyon keveset, ami épp, hogy ételre volt elég, azt hazudtam, nincs több. Még az első héten eltűnt egy húszezres a pénztárcámból, amelyre akkor azt hittem, csak nem emlékeztem, hogy valahol felváltottam, bár egy külön rekeszbe tettem tartaléknak. Most már nem vagyok benne olyan biztos, hogy rosszul emlékeztem. Arra is megkért, hadd regisztráljon szerencsejátékoldalakon az én nevem alatt, az én adataimmal, mert már olyan sok oldalon regisztrált a saját e-mail-címével, hogy a rendszer nem engedélyezi a további regisztrációkat. Bármit kitalált, csak hogy pénzhez jusson.
Egy valamiben nem bírtam színészkedni. A szexben.
Undorodtam, rettegtem, el akartam futni. Ő pedig a hátralévő 10 nap minden
órájában azt akarta, hogy kielégítsem őt. Dühös lettem, kijelentettem, hogy „Nem!” Azt mondtam neki, ha annyira
szeret engem, bizonyítsa be, hogy nem csak a szex kell neki. Ez már túl nagy
kérés volt. Egyszerűen felkapott, mint egy levelet, ledobott az ágyra, és ráült
a nyakamra, a karjaim oldalt, a combjai alatt húzódtak, mozdulni sem bírtam.
Elővette a farkát, majd ezt mondta: „Ugye
tudod, hogy most könnyű szerrel megerőszakolhatnálak?”, mindezt a már jól
ismert gonosz vigyorral az arcán. Én félelemmel telve csak ennyit mondtam: „De nem fogsz.” Mire jobbról, balról
többször is arcon csapott a farkával, hümmögve közben: „Hm…? Na mi lesz…hm…?” Majd leszállt rólam.
Egy éjjelen nagy beszélgetésbe elegyedtünk. Elkezdtem faggatni a gyilkosság estéjéről, hogy miért őt gyanúsították, stb. Egyszerűen nem volt hajlandó megmondani, hogy mit csinált azon az éjjelen, viszont azt hajtogatta, hogy a testvére tette: „Ha megtalálom azt a kis mocskot, kinyírom.” Én tudtam, hol lakik a testvére, akkor ő is könnyen kideríthette volna. Itt már sántított a dolog. Majd hozzáfűzte: „Nála kell, hogy legyen a fegyver, amivel megölték anyámat.” Én: „Jonathan…azt mondtad, hogy megvan a gyilkos fegyver, te mesélted nekem, hogy mivel ölték meg.” Ismét jött az a hideg, fagyos tekintet. A szívem majd kiugrott a helyéről. Hirtelen pisilnem kellett, és próbáltam a fürdőszobában levegő után kapkodva megnyugodni.
Egy éjjelen nagy beszélgetésbe elegyedtünk. Elkezdtem faggatni a gyilkosság estéjéről, hogy miért őt gyanúsították, stb. Egyszerűen nem volt hajlandó megmondani, hogy mit csinált azon az éjjelen, viszont azt hajtogatta, hogy a testvére tette: „Ha megtalálom azt a kis mocskot, kinyírom.” Én tudtam, hol lakik a testvére, akkor ő is könnyen kideríthette volna. Itt már sántított a dolog. Majd hozzáfűzte: „Nála kell, hogy legyen a fegyver, amivel megölték anyámat.” Én: „Jonathan…azt mondtad, hogy megvan a gyilkos fegyver, te mesélted nekem, hogy mivel ölték meg.” Ismét jött az a hideg, fagyos tekintet. A szívem majd kiugrott a helyéről. Hirtelen pisilnem kellett, és próbáltam a fürdőszobában levegő után kapkodva megnyugodni.
Közeledett a repülőút napja. Persze mindent bevetett
annak érdekében, hogy még tovább maradhasson, nyálasan bókolgatott, újabb
történeteket talált ki, de én sziklaszilárdan ellenálltam, azt hazudva, hogy
több családi programon is részt kell vennem az elkövetkező két hétben, és hogy
nagy eséllyel többször is itt aludna nálam a családom, így nem lenne elég hely.
Direkt két hetet mondtam neki abban reménykedve, hogy így talán hajlandó lesz
„csak két hétre” visszamenni.
A repülőjegy-foglaláskor megkért, hogy fizessem már ki az én kártyámról a jegyét, ő meg majd készpénzben ideadja nekem, mert nem szeretné, ha sok forintja maradna. Azt hazudtam, hogy mivel én is rosszul állok, pillanatnyilag nincs annyi a kártyámon. Ezzel nem tudott mit kezdeni.
Természetesen úgy tettem, mintha nagyon szomorú lennék amiatt, hogy elmegy. Nem volt szabad látnia rajtam, hogy többé nem akarom őt látni.
A repülőjegy-foglaláskor megkért, hogy fizessem már ki az én kártyámról a jegyét, ő meg majd készpénzben ideadja nekem, mert nem szeretné, ha sok forintja maradna. Azt hazudtam, hogy mivel én is rosszul állok, pillanatnyilag nincs annyi a kártyámon. Ezzel nem tudott mit kezdeni.
Természetesen úgy tettem, mintha nagyon szomorú lennék amiatt, hogy elmegy. Nem volt szabad látnia rajtam, hogy többé nem akarom őt látni.
Távozása után folytatta az éjjel-nappal írogatást, én
pedig egy hét alatt fokozatosan csökkentettem az érdeklődésemet felé, úgy
tettem, mint aki nem tudja, mit akar, mint akinek elege van a
párkapcsolatokból. Még azt is írtam neki, hogy édesanyám állandóan mondogatja
nekem, mennyire sajnálná, ha ez nem jönne össze közöttünk, mert nagyon
szimpatikusnak találta Jonathant. A volt vőlegényemet nem is hoztam szóba.
Nagyon féltem, nehogy ők ketten legyenek a szemében az akadály, nehogy azt higgye,
őmiattuk nem sikerül a terve. Tudtam, bármire képes lenne.
Amikor érezte, hogy egyre határozottabb vagyok, és már nem olyan biztos a helyzete, elkezdett zaklatni. Zaklatás alatt értem a 42 hangüzenetet, amelyeket megállás nélkül, pár perc különbséggel küldött a mobilomra, és a folyamatos üzenetírást. Le kellett halkítanom a telefonomat. Nem tilthattam le, nem akartam bedühíteni. Ki kellett tartanom. Majd elkezdett blogot írni rólam áradozva, ennek címét közzétette a Facebookon, ahol a már befolyása alá kerített két haverja is láthatta. A Bibliát emlegette, meg a sérelmeit, majd, azzal is megpróbálkozott, hogy – idézem – „sokat fáj a fejem, szédülök, az orvosok szerint agydaganat állhat emögött”. Majd, amikor látta, hogy ezzel sem tud rám hatni, ezt írta: „Sajnálom, de ezt nem fogadom el.” Azt válaszoltam, el kell fogadnia, és azután nem válaszoltam többet az üzeneteire.
Amikor érezte, hogy egyre határozottabb vagyok, és már nem olyan biztos a helyzete, elkezdett zaklatni. Zaklatás alatt értem a 42 hangüzenetet, amelyeket megállás nélkül, pár perc különbséggel küldött a mobilomra, és a folyamatos üzenetírást. Le kellett halkítanom a telefonomat. Nem tilthattam le, nem akartam bedühíteni. Ki kellett tartanom. Majd elkezdett blogot írni rólam áradozva, ennek címét közzétette a Facebookon, ahol a már befolyása alá kerített két haverja is láthatta. A Bibliát emlegette, meg a sérelmeit, majd, azzal is megpróbálkozott, hogy – idézem – „sokat fáj a fejem, szédülök, az orvosok szerint agydaganat állhat emögött”. Majd, amikor látta, hogy ezzel sem tud rám hatni, ezt írta: „Sajnálom, de ezt nem fogadom el.” Azt válaszoltam, el kell fogadnia, és azután nem válaszoltam többet az üzeneteire.
A
szabadulás utáni időszak
Hogyan éreztem magam mindezek után, miután végre újra szabad lehettem?
Mint egy kifacsart citrom...
Egy hatalmas űr tátongott bennem, nem találtam magam, nem tudtam, ki vagyok. Kívül-belül koszosnak éreztem magam.
Egyfajta sokkot kaptam. Nem volt képes az agyam ennyi szörnyűséget feldolgozni úgy, hogy mellette el kellett felejtenem azt a „rendes” embert, akinek kiadta magát. Egyik pillanatról a másikra már nem létezett az az ember, akinek őt megismertem, mint hogyha meghalt volna számomra, és mellette rettegnem kellett attól a szörnyetegtől, aki valójában volt. Evelin azt mondta, hogy a Stockholm-szindróma enyhe tünetei is jelentkeztek nálam.
Olyan szörnyűséges dolgokat tudtam meg Jonathanről, hogy az agyam megpróbálta nem befogadni azokat, és elképzelni, hogy talán mégsem olyan rossz ember, ennyire rossz ember nem létezik… Legalábbis pont ő nem lehet ilyen rossz…
Aztán napjában többször jött a ráeszmélés, hogy igenis mindez valós, és megtörtént velem, és most is azon dolgozik, hogy visszacsaljon a hálójába. Olyankor megint elkezdtem rettegni.
Nos, ilyen gyötrelmek között vívódtam majdnem egy évig. Borzasztóan nehéz egy ilyen eset után talpra állni, de lehetséges, ha az ember nagyon küzd! Tudtam, hogy ő ezt akarta, hogy összetörjek, és akkor boldog, ha azt látja, hogy egy boldogtalan, megtört ember lettem. Ezt az örömöt nem adom meg neki!
Hogyan éreztem magam mindezek után, miután végre újra szabad lehettem?
Mint egy kifacsart citrom...
Egy hatalmas űr tátongott bennem, nem találtam magam, nem tudtam, ki vagyok. Kívül-belül koszosnak éreztem magam.
Egyfajta sokkot kaptam. Nem volt képes az agyam ennyi szörnyűséget feldolgozni úgy, hogy mellette el kellett felejtenem azt a „rendes” embert, akinek kiadta magát. Egyik pillanatról a másikra már nem létezett az az ember, akinek őt megismertem, mint hogyha meghalt volna számomra, és mellette rettegnem kellett attól a szörnyetegtől, aki valójában volt. Evelin azt mondta, hogy a Stockholm-szindróma enyhe tünetei is jelentkeztek nálam.
Olyan szörnyűséges dolgokat tudtam meg Jonathanről, hogy az agyam megpróbálta nem befogadni azokat, és elképzelni, hogy talán mégsem olyan rossz ember, ennyire rossz ember nem létezik… Legalábbis pont ő nem lehet ilyen rossz…
Aztán napjában többször jött a ráeszmélés, hogy igenis mindez valós, és megtörtént velem, és most is azon dolgozik, hogy visszacsaljon a hálójába. Olyankor megint elkezdtem rettegni.
Nos, ilyen gyötrelmek között vívódtam majdnem egy évig. Borzasztóan nehéz egy ilyen eset után talpra állni, de lehetséges, ha az ember nagyon küzd! Tudtam, hogy ő ezt akarta, hogy összetörjek, és akkor boldog, ha azt látja, hogy egy boldogtalan, megtört ember lettem. Ezt az örömöt nem adom meg neki!
Meglepő módon több mint fél évig nem írt nekem.
Addig nem is mertem őt letiltani a facebookon, hogy ne érezze úgy, hogy
menekülök előle. Aztán hét hónap után telefonszámot cseréltem, és még aznap
éjjel letiltottam őt a Facebookon. Csak az e-mail-címem maradt a régi, amelyre
két órahosszával a letiltás után jött egy levél tőle: „Letiltottál engem?”
Válaszoltam neki, hogy ne sértsem meg. Határozottan megírtam, hogy elég sok idő eltelt, amióta utoljára beszéltünk, és hogy nem tett semmi rosszat, de úgy érzem, itt az ideje, hogy végleg megszakítsuk a kapcsolatot. Ezután még megpróbálkozott egy hosszú levéllel, amelynek a „legyünk csak barátok, te egy csodálatos nő vagy” volt a lényege, arra már nem válaszoltam.
Válaszoltam neki, hogy ne sértsem meg. Határozottan megírtam, hogy elég sok idő eltelt, amióta utoljára beszéltünk, és hogy nem tett semmi rosszat, de úgy érzem, itt az ideje, hogy végleg megszakítsuk a kapcsolatot. Ezután még megpróbálkozott egy hosszú levéllel, amelynek a „legyünk csak barátok, te egy csodálatos nő vagy” volt a lényege, arra már nem válaszoltam.
Úgy tűnik, működött.
Elmondhatatlanul szerencsésnek érzem magam, amiért ennyivel megúsztam. Egy teljes évbe tellett, mire sikerült nagyjából talpra állnom a történtek után, mire ismét lett egy pindurka önbecsülésem. Éjszakánként szörnyű rémálmok gyötörtek, olyannyira, hogy a sokadik eset után már nem mertem lehunyni a szemem, így súlyos álmatlansággal is küszködtem. Nem bíztam senkiben. Nagyon távolságtartó lettem az emberekkel. Egy egész évre nemcsak a lelkem, hanem a testem is bezárult, egy falat vontam magam köré. Nehéz feldolgoznom, hogy egy szörnyeteget engedtem be az életembe, aki ki tudja, mennyi szörnyűséget művelt már életében más emberekkel. HIV-szűrésre is el kellett mennem a biztonság kedvéért. Undorodom magamtól, mocskosnak érzem magam. A legrosszabb pedig az, hogy tudom, hogy ez a velejéig romlott, rendkívül veszélyes ember kint kószál szabadlábon, és pillanatnyilag is valaki másnak teszi tönkre az életét. Amitől pedig a legjobban rettegek, hogy a jövőben elkövet valami borzalmasat, amit esetleg megakadályozhattam volna. Tehetetlen vagyok. Biztos vagyok benne, hogy már mindenféle hazugságot mesélt rólam az őt körülvevő embereknek, bebiztosítva magát ezzel, hogy véletlenül se higgyenek nekem. Azt mondják a pszichopatákról, hogy akiknél nem vált be a színjáték, azon könnyen túlteszik magukat, maguk mögött hagyják az illetőt. Nem így a közellenséggel. Kik azok? Akik előtt lebuktak, akik veszélyforrást jelentenek, mert lebuktathatják a pszichopatát hívei, azaz jelenlegi párja/”barátai” előtt.
Tűnődve nézem a lyukacsos falat, ahol egykoron az a polc volt, amelyet egy dührohamában kitépett… Rettenetesen haragszom magamra, amiért ilyen vakon megbíztam benne, úgy érzem, csak saját magamat hibáztathatom.
Azzal próbálom vigasztalni magam, hogy történhetett volna sokkal rosszabb… Azt hiszem, örülhetek, hogy életben vagyok, és hogy nem kellett egy másik országba elmenekülnöm, és ott bujkálnom előle. Bár így is megkeserítette, de még jobban is megkeseríthetné az életemet. Zaklathatna. Egyelőre nem teszi…
Elmondhatatlanul szerencsésnek érzem magam, amiért ennyivel megúsztam. Egy teljes évbe tellett, mire sikerült nagyjából talpra állnom a történtek után, mire ismét lett egy pindurka önbecsülésem. Éjszakánként szörnyű rémálmok gyötörtek, olyannyira, hogy a sokadik eset után már nem mertem lehunyni a szemem, így súlyos álmatlansággal is küszködtem. Nem bíztam senkiben. Nagyon távolságtartó lettem az emberekkel. Egy egész évre nemcsak a lelkem, hanem a testem is bezárult, egy falat vontam magam köré. Nehéz feldolgoznom, hogy egy szörnyeteget engedtem be az életembe, aki ki tudja, mennyi szörnyűséget művelt már életében más emberekkel. HIV-szűrésre is el kellett mennem a biztonság kedvéért. Undorodom magamtól, mocskosnak érzem magam. A legrosszabb pedig az, hogy tudom, hogy ez a velejéig romlott, rendkívül veszélyes ember kint kószál szabadlábon, és pillanatnyilag is valaki másnak teszi tönkre az életét. Amitől pedig a legjobban rettegek, hogy a jövőben elkövet valami borzalmasat, amit esetleg megakadályozhattam volna. Tehetetlen vagyok. Biztos vagyok benne, hogy már mindenféle hazugságot mesélt rólam az őt körülvevő embereknek, bebiztosítva magát ezzel, hogy véletlenül se higgyenek nekem. Azt mondják a pszichopatákról, hogy akiknél nem vált be a színjáték, azon könnyen túlteszik magukat, maguk mögött hagyják az illetőt. Nem így a közellenséggel. Kik azok? Akik előtt lebuktak, akik veszélyforrást jelentenek, mert lebuktathatják a pszichopatát hívei, azaz jelenlegi párja/”barátai” előtt.
Tűnődve nézem a lyukacsos falat, ahol egykoron az a polc volt, amelyet egy dührohamában kitépett… Rettenetesen haragszom magamra, amiért ilyen vakon megbíztam benne, úgy érzem, csak saját magamat hibáztathatom.
Azzal próbálom vigasztalni magam, hogy történhetett volna sokkal rosszabb… Azt hiszem, örülhetek, hogy életben vagyok, és hogy nem kellett egy másik országba elmenekülnöm, és ott bujkálnom előle. Bár így is megkeserítette, de még jobban is megkeseríthetné az életemet. Zaklathatna. Egyelőre nem teszi…
A fent leírtak 2017-ben történtek, és három hónap
alatt zajlottak le. El tudom képzelni, mennyivel szörnyűbb lehet
azoknak, akik már évek óta élnek együtt pszichopata párjukkal…
Azóta újra együtt vagyunk a volt vőlegényemmel, és
boldog párkapcsolatban élünk. Mindemellett természetesen egy percre sem
feledkezem meg arról a ki tudja hány nőről és férfiról, akik jelen pillanatban
is próbálnak kiutat találni pszichopata párjuk vagy ismerősük hálójából.
Néhány jó tanács a meneküléshez
Szeretném hangsúlyozni, hogy nem vagyok pszichológus, ez nem egy szakértői vélemény, de személyes tapasztalaton alapszik, így véleményem szerint hasznosak lehetnek az alábbi tanácsok. Nagyon remélem, hogy nem hiába írtam meg történetemet, hogy sok rászoruló emberhez eljut, és sikerül vele reményt adnom, mert igenis van kiút!
A legfontosabb, hogy „Többet ésszel, mint erővel.” Pszichopatákról beszélünk, akik a manipuláció, a ravaszság mesterei. A leghatékonyabb fegyverünk tehát a saját eszünk. Tudjuk, hogy lenéznek bennünket, alábecsülik értelmünket, mert abban a tudatban vannak, hogy ők sokkal okosabbak mindenkinél, és mi manipulációjuk alatt állunk.
1. Nagyon fontos, hogy mielőtt megkezdi szabadulását, vonjon be valakit, mesélje el egy barátjának, családtagjának, bárkinek, akiben megbízik, hogy éppen mi történik Önnel. Legyen tanúja! Rosszabb időkben aranyat érhet. Nem tudhatja előre, hová fajul a helyzet, akár bírósági tárgyalás is lehet belőle.
2. Keressen egy búvóhelyet, gondolja ki, hol/kinél fog lakni, amikor elhagyja őt. Még ha az Ön lakásában is lakik pszichopata párja, egy időre biztosan el kell onnan mennie, de a legbiztonságosabb, ha végleg elköltözik. Az elköltözés persze a végső lépés. Előtte ki kell építenie a menekülőutat, hogy amikor arra kerül a sor, hogy elhagyja őt, mindene meglegyen az újrakezdéshez.
Legyen nagyon óvatos! Ha megneszeli, hogy Ön a szökést tervezgeti, mindent el fog követni, hogy megakadályozza azt. Lemerítheti bankszámláját, feltörheti e-mail-fiókját, követheti bárhová, megzsarolhatja, és fizikai erőszakhoz is folyamodhat. Akár meg is ölheti Önt. (Félreértés ne essék. Ezzel nem azt mondom, hogy a pszichopaták értelemszerűen gyilkosok, de dühbe gurulásuk pillanatában – bármiféle gátlás hiányában – bármire képesek, hogy önmagukat mentsék.) A pszichopatákat ne emberként, hanem emberi bőrbe bújt gonosz, hazudozó ragadozóként képzelje el. Nem tudnak másokkal együtt érezni, nem képesek a szeretetre, nincs bennük bűntudat, egyszóval hiányoznak belőlük a legalapvetőbb emberi értékek.
3. Fontos, hogy mindvégig higgadt maradjon. Ne féljen, éppen a kiutat tervezi, és neki fogalma sincs erről. Legyen vele kedves, megértő, hiszen ahhoz, hogy biztonságban elszakadhasson tőle, ezt kell tennie. Viszont ne legyen túlságosan gondoskodó, próbálja magát unalmasnak beállítani párja előtt. A pszichopaták nem bírják az unalmat, messziről kerülik azt. Tegyen úgy, mintha egyre kevesebb pénze lenne, hogy pszichopata párja azt lássa, Ön nem fogja tudni őt eltartani. Ha sértegeti Önt, nyelje le a sérelmeket, már nincs sok hátra!
4. Tegyen el közös képeket, tőle származó jegyzeteket/leveleket, mentse el az e-maileket és sms-eket, hogy szükség esetén legyen írásos bizonyíték arról, hogy kapcsolatban álltak egymással.
5. Amennyiben párja tudja az Ön szüleinek/testvérének/közeli rokonának/barátjának címét, intse őket is óvatosságra! Ne feledje, a pszichopaták imádják kínozni, szenvedni látni a másikat. Ez a lételemük. Ez okoz nekik örömöt. Mások kára/vesztesége.
6. Legyen óvatos a közösségi médiával is! Párja igyekszik minden mozdulatát szemmel tartani. Ne felejtse el mindig kitörölni az előzményeket böngészőjéből! Legyen minden kóddal védve!
7. Helyezze biztonságba értékeit egy családtagjánál vagy barátjánál, nehogy párja pénz hiányában vagy egy Ön által el nem követett bűnt megbosszulva felhasználja azokat. Ne hagyjon otthon készpénzt, hiába rejtené el, párja megtalálná.
8. Bizonyosodjon meg arról, hogy ahová menni fog, ott lesz elég ruhája, tartson magánál minden fontos iratot!
9. Csak néhány embernek árulja el, hol fog lakni, és figyelmeztesse őket, hogy senkinek ne beszéljenek erről! Meg fogja próbálni megkeresni Önt.
10. Az már nagyobb gond, ha a munkahelyét is tudja. Az enyémnél még sokkal szörnyűbb eseteket olvasva azt javaslom, keressen új munkahelyet! Az élete van veszélyben. Az előző lépéseket mind hiába tette meg, ha létezik csak egyetlen olyan hely is, ahol párja fel tudja Önt keresni.
11. A legeslegfontosabb: Amikor elérkezik a kapcsolatmegszakítás napja, úgy szakítson vele, hogy véletlenül se hibáztassa őt. Okolja önmagát, ismételgesse, hogy labilissá vált lelkileg. Mondja, hogy túlságosan kimerült az elmúlt időszakban, és úgy érzi, hogy egy darabig nem lenne energiája párkapcsolatra, és hogy tudja, hogy nagyon nagy fájdalmat okoz neki, de meg kell tennie ezt a nehéz lépést, hogy visszatalálhasson önmagához. Ő pedig többet/jobbat érdemel Önnél, ezért kell most őt elhagynia. Ezt persze csakis írásban! Ha személyesen mondja el neki, nem fogja Önt elengedni.
Elhiszem, hogy sokan felháborítónak találják, hogy mindazok után, amiken keresztülmentek még dicsérgessenek is egy ilyen embert… Nos, erre csak annyit tudok mondani: nálam bevált. Elhitte, sőt még talán jól is esett az egójának, hogy én ennyire lebecsülöm magam mellette.
Azért nagyon fontos ez, mert így nincs oka rá, hogy megharagudjon Önre, és élete megkeserítésén fondorlatoskodjon. Semmi szükség arra, hogy rizikófaktorként tekintsen Önre a jövőben.
Néhány jó tanács a meneküléshez
Szeretném hangsúlyozni, hogy nem vagyok pszichológus, ez nem egy szakértői vélemény, de személyes tapasztalaton alapszik, így véleményem szerint hasznosak lehetnek az alábbi tanácsok. Nagyon remélem, hogy nem hiába írtam meg történetemet, hogy sok rászoruló emberhez eljut, és sikerül vele reményt adnom, mert igenis van kiút!
A legfontosabb, hogy „Többet ésszel, mint erővel.” Pszichopatákról beszélünk, akik a manipuláció, a ravaszság mesterei. A leghatékonyabb fegyverünk tehát a saját eszünk. Tudjuk, hogy lenéznek bennünket, alábecsülik értelmünket, mert abban a tudatban vannak, hogy ők sokkal okosabbak mindenkinél, és mi manipulációjuk alatt állunk.
1. Nagyon fontos, hogy mielőtt megkezdi szabadulását, vonjon be valakit, mesélje el egy barátjának, családtagjának, bárkinek, akiben megbízik, hogy éppen mi történik Önnel. Legyen tanúja! Rosszabb időkben aranyat érhet. Nem tudhatja előre, hová fajul a helyzet, akár bírósági tárgyalás is lehet belőle.
2. Keressen egy búvóhelyet, gondolja ki, hol/kinél fog lakni, amikor elhagyja őt. Még ha az Ön lakásában is lakik pszichopata párja, egy időre biztosan el kell onnan mennie, de a legbiztonságosabb, ha végleg elköltözik. Az elköltözés persze a végső lépés. Előtte ki kell építenie a menekülőutat, hogy amikor arra kerül a sor, hogy elhagyja őt, mindene meglegyen az újrakezdéshez.
Legyen nagyon óvatos! Ha megneszeli, hogy Ön a szökést tervezgeti, mindent el fog követni, hogy megakadályozza azt. Lemerítheti bankszámláját, feltörheti e-mail-fiókját, követheti bárhová, megzsarolhatja, és fizikai erőszakhoz is folyamodhat. Akár meg is ölheti Önt. (Félreértés ne essék. Ezzel nem azt mondom, hogy a pszichopaták értelemszerűen gyilkosok, de dühbe gurulásuk pillanatában – bármiféle gátlás hiányában – bármire képesek, hogy önmagukat mentsék.) A pszichopatákat ne emberként, hanem emberi bőrbe bújt gonosz, hazudozó ragadozóként képzelje el. Nem tudnak másokkal együtt érezni, nem képesek a szeretetre, nincs bennük bűntudat, egyszóval hiányoznak belőlük a legalapvetőbb emberi értékek.
3. Fontos, hogy mindvégig higgadt maradjon. Ne féljen, éppen a kiutat tervezi, és neki fogalma sincs erről. Legyen vele kedves, megértő, hiszen ahhoz, hogy biztonságban elszakadhasson tőle, ezt kell tennie. Viszont ne legyen túlságosan gondoskodó, próbálja magát unalmasnak beállítani párja előtt. A pszichopaták nem bírják az unalmat, messziről kerülik azt. Tegyen úgy, mintha egyre kevesebb pénze lenne, hogy pszichopata párja azt lássa, Ön nem fogja tudni őt eltartani. Ha sértegeti Önt, nyelje le a sérelmeket, már nincs sok hátra!
4. Tegyen el közös képeket, tőle származó jegyzeteket/leveleket, mentse el az e-maileket és sms-eket, hogy szükség esetén legyen írásos bizonyíték arról, hogy kapcsolatban álltak egymással.
5. Amennyiben párja tudja az Ön szüleinek/testvérének/közeli rokonának/barátjának címét, intse őket is óvatosságra! Ne feledje, a pszichopaták imádják kínozni, szenvedni látni a másikat. Ez a lételemük. Ez okoz nekik örömöt. Mások kára/vesztesége.
6. Legyen óvatos a közösségi médiával is! Párja igyekszik minden mozdulatát szemmel tartani. Ne felejtse el mindig kitörölni az előzményeket böngészőjéből! Legyen minden kóddal védve!
7. Helyezze biztonságba értékeit egy családtagjánál vagy barátjánál, nehogy párja pénz hiányában vagy egy Ön által el nem követett bűnt megbosszulva felhasználja azokat. Ne hagyjon otthon készpénzt, hiába rejtené el, párja megtalálná.
8. Bizonyosodjon meg arról, hogy ahová menni fog, ott lesz elég ruhája, tartson magánál minden fontos iratot!
9. Csak néhány embernek árulja el, hol fog lakni, és figyelmeztesse őket, hogy senkinek ne beszéljenek erről! Meg fogja próbálni megkeresni Önt.
10. Az már nagyobb gond, ha a munkahelyét is tudja. Az enyémnél még sokkal szörnyűbb eseteket olvasva azt javaslom, keressen új munkahelyet! Az élete van veszélyben. Az előző lépéseket mind hiába tette meg, ha létezik csak egyetlen olyan hely is, ahol párja fel tudja Önt keresni.
11. A legeslegfontosabb: Amikor elérkezik a kapcsolatmegszakítás napja, úgy szakítson vele, hogy véletlenül se hibáztassa őt. Okolja önmagát, ismételgesse, hogy labilissá vált lelkileg. Mondja, hogy túlságosan kimerült az elmúlt időszakban, és úgy érzi, hogy egy darabig nem lenne energiája párkapcsolatra, és hogy tudja, hogy nagyon nagy fájdalmat okoz neki, de meg kell tennie ezt a nehéz lépést, hogy visszatalálhasson önmagához. Ő pedig többet/jobbat érdemel Önnél, ezért kell most őt elhagynia. Ezt persze csakis írásban! Ha személyesen mondja el neki, nem fogja Önt elengedni.
Elhiszem, hogy sokan felháborítónak találják, hogy mindazok után, amiken keresztülmentek még dicsérgessenek is egy ilyen embert… Nos, erre csak annyit tudok mondani: nálam bevált. Elhitte, sőt még talán jól is esett az egójának, hogy én ennyire lebecsülöm magam mellette.
Azért nagyon fontos ez, mert így nincs oka rá, hogy megharagudjon Önre, és élete megkeserítésén fondorlatoskodjon. Semmi szükség arra, hogy rizikófaktorként tekintsen Önre a jövőben.
Nem csodálom, hogy
sokan a rendőrséghez fordulnak segítségért, de érdemes alaposan átgondolni,
mérlegelni, hogy mennyit nyerhetünk, és vajon mennyit veszíthetünk azzal, ha
feljelentést teszünk. Nekem az a személyes véleményem, hogy majdhogynem
lehetetlen feladat bebizonyítani valakiről azt, hogy pszichopata, valamint az
általa elkövetett bűntetteket. Nagyon ravaszak, mindent el tudnak játszani, és
ha ők nyernek, a mi életünk még keserűbb lesz. Onnantól lelepleződtünk előttük,
tehát az ellenségükké váltunk. (Őt nem zavarná az, ha előttem lebukna. Eleve az
sem zavarta, hogy átlátszóak voltak a hazugságai. Nem próbált meg 100%-ban
ügyelni arra, hogy az általa kitalált hazugságok egyezzenek. Ő csak azt nem
akarja, hogy mindenki előtt lebukjon.) Én nem kívánom még csak meg sem
kockáztatni, hogy az eddig nyugodtnak mondható életem egy menekülésekkel és
rettegésekkel teli rémálommá váljon. Ezzel senkit nem akarok lebeszélni arról,
hogy a rendőrség segítségét kérje, de ezeket a szempontokat is érdemes
számításba venni.
12.
Még egy utolsó jó tanács: menjen el HIV-szűrésre! Nagyon fontos és ingyenes!
Óvakodjunk, ha legbelül valaki gyanús számunkra!
Egy biztos…
Hallgatni kell a belső megérzésre! Ha valaki legbelül úgy érzi, hogy valami
nincs rendben az illetővel, inkább járjon utána titokban, mielőtt közel engedi
magához. Ez nem jelenti azt, hogy automatikusan el kell zárkóznia minden gyanús
egyéntől, de nem árt egy kis körbeszimatolás: vannak-e barátai? tartja-e a
kapcsolatot úgy általában az emberekkel? milyen mások felé? hogyan viselkedik azokkal, akikhez érdekszálak nem kötik? és hasonló
kérdésekre igyekezzen választ találni, mielőtt beengedi őt az életébe.
Apró, korai jelek
Sajnos ezek külön-külön jelentkeztek, így azokat nem kapcsoltam össze, meg sem fordult a fejemben, hogy egy pszichopata elmét takarnak, pedig nagyon is tipikus jelek voltak:
A legelső találkozásunkkor, a taxiban ülve – úton hazafelé a reptérről – elővette kedvenc könyvét, és elkezdte olvasni, ott, mellettem. Egy szót nem szólt hozzám.
(Azt gondoltam, „biztosan csak zavarban van.”)
Amikor beléptünk a lakásba, első dolga volt, hogy nagy király módjára szétpakolta a holmiját a nappaliban, kitette JBL-hangszóróját az asztalra, és hangosan bömböltetni kezdte a zenét. Nem kérdezte meg, hova teheti a dolgait, nem kérdezte meg, hogy van-e kedvem zenét hallgatni.
(Azt gondoltam, „udvariatlan, de talán csak zavarban van”.)
A róla készült fényképeken szemében űr tátong. Olyan, mintha elmeredne a messzeségben, miközben a szája erőltetetten mosolyra húzódik. A kamerába néz, de mégsem.
Ha olyan személlyel társalgott, aki esetében nem állt érdekében, hogy kedvességet színleljen, azzal a személlyel szemben már a kezdetektől nyíltan lebecsmérlő és agresszív magatartást mutatott. Jonathan is így viselkedett a volt vőlegényemmel. Már a legelső párbeszédük alkalmával bedühödött rá, sértegetni kezdte őt, jóformán teljesen nekiesett – megerősítem, hogy alaptalanul. Mindössze feleslegesnek tartotta, hogy ne önmagát adja.
Szemérmetlenül mindenkit megbámult az utcán úgy, mint aki arra várt, hogy észrevegyék őt.
Ez csupán néhány példa volt a sok baljós jel közül... Mindössze arra szerettem volna rávilágítani, hogy különválasztva milyen elbagatellizálható jelenségeknek tudhatók be a fent említett esetek.
A témával kapcsolatban melegen ajánlom az alábbi olvasnivalókat:
Apró, korai jelek
Sajnos ezek külön-külön jelentkeztek, így azokat nem kapcsoltam össze, meg sem fordult a fejemben, hogy egy pszichopata elmét takarnak, pedig nagyon is tipikus jelek voltak:
A legelső találkozásunkkor, a taxiban ülve – úton hazafelé a reptérről – elővette kedvenc könyvét, és elkezdte olvasni, ott, mellettem. Egy szót nem szólt hozzám.
(Azt gondoltam, „biztosan csak zavarban van.”)
Amikor beléptünk a lakásba, első dolga volt, hogy nagy király módjára szétpakolta a holmiját a nappaliban, kitette JBL-hangszóróját az asztalra, és hangosan bömböltetni kezdte a zenét. Nem kérdezte meg, hova teheti a dolgait, nem kérdezte meg, hogy van-e kedvem zenét hallgatni.
(Azt gondoltam, „udvariatlan, de talán csak zavarban van”.)
A róla készült fényképeken szemében űr tátong. Olyan, mintha elmeredne a messzeségben, miközben a szája erőltetetten mosolyra húzódik. A kamerába néz, de mégsem.
Ha olyan személlyel társalgott, aki esetében nem állt érdekében, hogy kedvességet színleljen, azzal a személlyel szemben már a kezdetektől nyíltan lebecsmérlő és agresszív magatartást mutatott. Jonathan is így viselkedett a volt vőlegényemmel. Már a legelső párbeszédük alkalmával bedühödött rá, sértegetni kezdte őt, jóformán teljesen nekiesett – megerősítem, hogy alaptalanul. Mindössze feleslegesnek tartotta, hogy ne önmagát adja.
Szemérmetlenül mindenkit megbámult az utcán úgy, mint aki arra várt, hogy észrevegyék őt.
Ez csupán néhány példa volt a sok baljós jel közül... Mindössze arra szerettem volna rávilágítani, hogy különválasztva milyen elbagatellizálható jelenségeknek tudhatók be a fent említett esetek.
A témával kapcsolatban melegen ajánlom az alábbi olvasnivalókat:
A legnagyszerűbb könyv a nárcizmusról (Bánki György)
A Lucifer-hatás – Hogyan és miért válnak jó emberek gonosszá? (Philip Zimbardo)
A Lucifer-hatás – Hogyan és miért válnak jó emberek gonosszá? (Philip Zimbardo)
Kímélet nélkül – A köztünk élő pszichopaták sokkoló világa (Robert D. Hare)
Kígyók öltönyben – Amikor a pszichopaták dolgoznak (Paul Babiak, Robert D. Hare)
Azoknak, akik tudnak angolul, érdemes elolvasni ezt a három, rendkívül
megrázó, megtörtént esetről beszámoló cikket (hanganyag formájában is megtalálható):
Bátran ajánlom a kanadai pszichológus, Robert D. Hare által összeállított tesztet („The Hare Psychopathy Checklist”).
Az alábbi angol nyelvű dokumentumfilm (YouTube)
rendkívül jól ismerteti a pszichopatákat:
Psychopaths (Crime Psychology Documentary) – Real Stories
Magyar nyelven is megtalálható filmek, illetve sorozatok, amelyeket szintén ajánlok a témával kapcsolatban:
Sleeping with the Enemy/Egy ágyban az ellenséggel (karakter: Martin Burney)
The Good Son/A jófiú (karakter: Henry Evans)
The Undoing/Tudhattad volna (karakter: Jonathan Fraser)
The Girl on the Train/A lány a vonaton (karakter: Justin Theraux)
Big Little Lies/Hatalmas kis hazugságok (karakter: Perry Wright)
Single White Female/Egyedülálló nő megosztaná… (karakter: Hedra Carlson)
Before I Go to Sleep/Amnézia (karakter: Ben)
Unlawful Entry/Őrjítő vágy (karakter: Officer Pete Davis)
Fatal Attraction/Végzetes vonzerő (karakter: Alex Forrest)
Funny Games/Furcsa játék (karakter: Paul és Peter)
Psychopaths (Crime Psychology Documentary) – Real Stories
Magyar nyelven is megtalálható filmek, illetve sorozatok, amelyeket szintén ajánlok a témával kapcsolatban:
Sleeping with the Enemy/Egy ágyban az ellenséggel (karakter: Martin Burney)
The Good Son/A jófiú (karakter: Henry Evans)
The Undoing/Tudhattad volna (karakter: Jonathan Fraser)
The Girl on the Train/A lány a vonaton (karakter: Justin Theraux)
Big Little Lies/Hatalmas kis hazugságok (karakter: Perry Wright)
Single White Female/Egyedülálló nő megosztaná… (karakter: Hedra Carlson)
Before I Go to Sleep/Amnézia (karakter: Ben)
Unlawful Entry/Őrjítő vágy (karakter: Officer Pete Davis)
Fatal Attraction/Végzetes vonzerő (karakter: Alex Forrest)
Funny Games/Furcsa játék (karakter: Paul és Peter)
Köszönöm szépen, hogy elolvasta történetemet.
A legjobbakat kívánva:
Anonymous
*Lehetséges, hogy a jövőben további információkkal, kimaradt részletekkel bővítem cikkemet.
*Lehetséges, hogy a jövőben további információkkal, kimaradt részletekkel bővítem cikkemet.
Szia énis hasonló helyzetbe vagyok, szükségem lenne a tanácsodra de itt nem jó. Esetleg privátba tudunk beszélni? Nem akarok senkit bevonni.
VálaszTörlés